Egy általános műveltségi vetélkedőn ötezer forintos kérdés lehet a következő: határos-e az Orosz Föderáció Lengyelországgal? Egy futó pillantás Európa térképére, s a játékos (szemügyre véve a két államot elválasztó Belaruszt), magabiztosan vágná rá: nem! És elbukná a játékot.

Európában (s főleg ennek keleti felén) igazán nem kell a szomszédba menni, ha az ember zaklatott történelemről akar olvasni (gondoljunk például Munkácsra, melynek lakói az utóbbi 90 évben egymás után öt ország állampolgárságát is magukénak tudhatták). Tőlünk északabbra sem unatkoztak az emberek; Kalinyingrád (az egykori Königsberg) élő példája ennek.

A teuton alapítók

A Pregola folyó vidékét a 13. században a Dél-Erdélyből éppen távozni kényszerülő Teuton Lovagrend foglalta el, akik az akkor még pogány porosz törzsek térítést tekintették legfontosabb regionális céljuknak (már ha a folyamatos zsákmányszerzéstől eltekintünk). Miután a feladatot sikeresen végrehajtották, államot alapítottak, melynek fővárosa helyéül kinézték maguknak a Pregola balti tengeri torkolatát. A települést Königsbergnek, azaz Királyhegynek nevezték el, az aktusnál jelenlévő II. Ottokár cseh uralkodó tiszteletére.

Háború, háború, háború

Mivel a teutonok nem voltak otthonülős fajta, a rákövetkezendő kétszáz évben számos háborút vívtak a szomszédos litvánokkal, oroszokkal és lengyelekkel, minek következtében harcias államuk lassan, de biztosan szétporladt. Noha maga a város az észak-német kereskedelmi társulás, a Hanza-szövetség aktív tagjává vált, a 15. század közepére a vidék (immáron Porosz Hercegség néven) a lengyel korona fennhatósága alá került.

Egy nagyhatalom születése

1701-ben porosz királlyá koronázzák I. Frigyest, majd Königsberg Poroszország keleti részének fővárosa lesz. Valódi nagyhatalmi évtizedek következnek: a porosz államigazgatásnak, hadvezetésnek és szervezettségnek köszönhető többek között a (kifejezetten porosz befolyásoltságú) Német Császárság 1871-es megalakulása (noha számos, 19. és 20. századi európai lakos a „köszönhető” szó helyett egészen biztosan más kifejezést használna az eseménnyel kapcsolatban).

A korridoron túl

A két világháború között Kelet-Poroszországot egy lengyel szárazföldi folyosó (a nevezetes Danzigi Korridor) vágta el anyaországától; 1920-tól kezdve az itt lakók kizárólag lengyel területen keresztül érhették el Németországot. A második világháború elején Hitler csapatai bevonulnak a régióba, a Harmadik Birodalom szerves részévé téve Königsberget és az egész kelet-porosz régiót.

A néptelen országrész

1945 elején, a Vörös Hadsereg előrenyomulásának hírére a németek (Karl Dönitz tengernagy irányításával) megszervezik a világtörténelem legnagyobb kitelepítési mentőakcióját; a Hannibál fedőnevű művelet négy hónapja alatt körülbelül másfél millió polgári személyt és 400 ezer katonát szállítanak el tengeri úton Kelet-Poroszországból a vélelmezett, majdani nyugati megszállási területekre, a német-dán határ közelébe; Königsberg 400 ezer lakosából 330 ezer örökre távozni kényszerül szülővárosából.

A kollektív bűnhődés

1945-ben a győztesek Kelet-Poroszországot kikiáltják a fasiszta imperializmus és a német militarizmus egyedüli bölcsőjének (földrajzi atlaszaikból biztosan hiányoztak a Bajorország-térképek), s mint ilyet, feldarabolásra ítélik: déli kétharmadát fájdalomdíjul megkapja Lengyelország, az északi, maradék 15 ezer négyzetkilométert (Königsberggel együtt) a Szovjetunióhoz, közelebbről a tőle mintegy 600 kilométerre észak-keletre fekvő Orosz SzSzK-hoz csatolják A város túl germános és royalista nevét 1946-ban Kalinyingrádra változtatják, Mihájil Ivánovics Kalinyin akkor elhunyt szovjet államfő tiszteletére. Mit is mondhatnánk: legalább az alliterációra odafigyeltek.

Németből orosz

A negyvenes évek második felében erőszakkal a későbbi NDK területére kényszerítik azt a kevés németet, akik (pillanatnyi elmezavarukban, vagy javíthatatlan optimizmusuk miatt) nem távoztak Dönitz hajóival; a Kalinyingrádi Körzet (ahogyan azóta nevezik) gyakorlatilag elnéptelenedik. A parlagon heverő földek megművelésére, valamint a városokban a háború után még megmaradt ipari létesítmények működtetésére orosz és belarusz családok százezreit hozzák. „Orosz földre orosz embereket!” – mondhatta öntudatosan Sztálin. Hát igen, láttunk mi is hasonló megoldásokat – tehetjük hozzá csendesen.

Kavics a cipőben

A balti államok 1991-es függetlenségét követően Kalinyingrád ismét elszigetelődött anyaországától, ráadásul pár éve NATO-, valamint EU-tagállamok veszik körül. A furcsa állapotnak (más-más okok miatt) sem Moszkva, sem Brüsszel nem örül, de a helyzetet kezelniük kell. Orosz-EU, illetve orosz-NATO szakbizottságok tucatjaiban 17 éve téma az orosz exklávé és mintegy egymillió lakosának sorsa. A helyi lakosság anyagi helyzete távolról sem nevezhető rózsásnak: ötven éven keresztül a legnagyobb munkáltató a hadsereg volt, de (rossz nyelvek szerint) ezt a szerepet mára a szervezett bűnözés vette át: csempészet, emberkereskedelem, fegyver- és kábítószer-üzletek, hasadóanyag-biznisz, egyszóval minden, amiben pénz van.  

A Baltikum Hong-Kongja

Derűlátóbb elemzők szerint a régiónak nemcsak múltja, jövője is van; 2005-ben Putyin elnök döntése nyomán Különleges Gazdasági Övezetté nyilvánították, ami kiemelt befektetési célponttá tette; egyesek máris a hong-kongi vagy a szingapúri példáról vizionálnak. Ez természetesen még messze van, mindenesetre a BMW máris összeszerelő üzemet nyitott a városban, s számos multi fontolgatja megjelenését. Úgy látszik, azoknak lesz igazuk, akik Kalinyingrádot az EU és Oroszország közötti kapcsolatok lakmuszpapírjának, az együttműködés laboratóriumának tekintik. Mindannyiunk érdeke, hogy a kísérlet sikerüljön.

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatjátok.