Korea a Föld utolsó, ideológiai alapon kettéosztott országa, illetve nemzete. Északon a közép-kelet-európai ötvenes éveket is messze meghaladó mértékű kommunista diktatúra, éhínség, állami terror, míg délen egy kapitalista gazdasági csoda utóéletének vagyunk szemtanúi, megtűzdelve a politikai elitről rendszeresen kiderülő korrupciós történetekkel és tízezres diáktüntetésekkel. Mai írásunkban Északot vesszük szemügyre.

A kommunista Koreai Népi Demokratikus Köztársaság története közvetlenül a második világháború után kezdődik, amikor is a japán hadsereg által 1910 óta megszállt félsziget Németországhoz kísértetiesen hasonló körülmények közepette szabadul fel. Az egyedüli (amúgy történetünk szempontjából inszignifikáns) különsbég, hogy itt nem kelet-nyugat, hanem észak-dél szembenállás alakul ki: míg a déli országrészből az amerikaiak verik ki a japán császári csapatokat, addig északon a szovjet Vörös Hadsereg ölti magára a felszabadítói jelmezt.

Nem engedtek a 38-ból

A negyvenes évek második felében a két győztes nagyhatalom eredménytelenül próbál alkudozni egymással; egyik fél politikusai (és egyikük koreai fegyverbarátai – hogy ne nevezzük őket csatlósoknak) sem voltak hajlandóak akárcsak fikarcnyit is engedni az álláspontjukból. A két zónát (az ENSZ ajánlása nyomán) a 38. földrajzi szélességi kör választotta (és választja) el egymástól, amely azóta is a világ talán legjobban őrzött államhatárát jelöli. Két évnyi, a stratégiai rugalmasságot mindkét oldalon teljességgel nélkülöző vitatkozás után 1948-ban megalakul a két, egymással kifejezetten ellenséges viszonyt fenntartó koreai állam.

Az első amerikai tévedés

’49-ben és ’50-ben Északon a szovjetek, majd a Mao által irányított Kínai Népköztársaság mindent megtettek a félsziget egységes, kommunista ideológia mentén történő egyesítése érdekében, gazdasági, de főképpen katonai segélyek és haditechnika formájában. Ugyanebben az időben a déli országrészben Washington ugyanezt tette, azzal a különbséggel, hogy egy kicsit elszámította magát: 1949 második felében elkezdik kivonni a Dél-Koreában állomásozó amerikai csapatokat, abban bízva, hogy a szöuli kormány immáron képes megvédeni önmagát egy esetleges phenjani agressziótól. Tévedtek.

Északi támadás

1950. június 25-én az akkor már Kim Ir Szen által irányított észak-koreai csapatok huszonkét hadosztállyal (körülbelül negyedmillió katonával) megtámadják a déli határvédelmi állásokat, majd egy hónapra rá az egész félsziget hadviselési övezetté változik, magán hordozva egy klasszikus testvérháború valamennyi szennyét, tragédiáját és borzalmát. A gyengén felszerelt déliek nem tudnak ellenállni az északi rohamnak.

A második amerikai tévedés

Ha nem lenne ízléstelen egy több, mint másfél millió halottat és kétmillió sebesültet maga mögött hagyó, három évig tartó háborúról azt írni, hogy eredménytelen tili-toli, megtennénk: a kezdeti északi sikerek következtében elesik Szöul, és szeptemberre a dél-koreai állam területének 70%-át Kimék ellenőrzik. Ezt követően (jelentős amerikai és általában: nyugati segítséggel) megfordul a hadiszerencse: november végére a déliek elfoglalják az északi fővárost és a kommunista koreai állam területének 65 százalékát, majd határozott tempóban menetelnek a kínai-koreai határt jelképező Jalu/Amnok folyó felé. Úgy tűnik, hiba volt.

Vissza a kezdetekhez

Mao sosem szeretett idegen katonákat látni országa határai közelében: utasítására két héten belül feláll egy 300 ezer fős kínai expedíciós hadsereg (amelyet roppant eufemisztikus módon „önkéntes”-nek neveztek), majd az észak-koreai csapatokkal és szovjet „katonai tanácsadókkal” megtámogatva visszanyomják az ENSZ égisze alatt harcoló nyugatiakat – nos, meddig? Igen, eltalálták: egészen a 38. szélességi körig. Az állóháború folytatódik, egészen 1953 júliusáig, amikor – nemzetközi nyomásra – a harcoló felek tűzszüneti egyezményt kötnek, amely a mai napig hatályban van a két államot azóta is elválasztó demilitarizált övezet két oldalán.

A Dzsuce születése

Észak-Korea – a hatvanas évekre jellemző, viszonylag rövid gazdasági fellendülését követően – a hetvenes évek második felétől kezdve szinte teljesen bezárkózik. Kidolgozzák az albániaihoz nagyon hasonló önerőre támaszkodás politikáját és ideológiáját (a Dzsuce-t), melynek lényege a „másoktól való függés totális megtagadása”. Nemzetközi kereskedelmi kapcsolataikat a minimálisra csökkentik, s a külfölddel történő legparányibb kapcsolatfenntartás is szinonímája lesz a nemzet- és hazaárulásnak. „Amit nem tudunk megtermelni vagy előállítani mi magunk, arra valójában szükségünk sincs!” – foglalható össze a Dzsuce eszmei mondanivalója.

A negyedik legnagyobb hadsereg

A világ negyedik legnépesebb reguláris hadseregét, vagyis mintegy 1,2 millió katonát fegyverben tartó KNDK a meglehetősen szegényes GDP-jének egyharmadát (!) fordítja védelmi kiadásokra. Ily módon talán nem meglepő, hogy a maradékból sem infrastruktúrára, sem élelemre, sem olyan úri huncutságokra nem futja, mint a lakóépületek elfogadható szintű fűtése vagy legalább egy minimális színvonalú kiskereskedelmi választék. Összehasonlításul: a 24 milliós kommunista Koreának nagyobb hadserege van, mint a 143 milliós Oroszországnak.

Urándúsításra futja

Tudnak (és akarnak) azonban nukleáris kutatásokra és fejlesztésekre költeni, ami miatt szinte bérelt helyük van az USA által karbantartott feketelista dobogós helyeinek valamelyikén, amelyen a „haramia-államok” (rogue states) szerepelnek. Mértékadó források szerint alultápláltság és az elégtelen egészségügyi ellátás miatt naponta gyermekek tucatjai halnak meg, miközben a Jongbjon melletti nukleáris központban uránt dúsítanak…

Ki, mi, mikor?

Nemzetközi porondon Észak-Korea sohasem volt a kiszámíthatóság bajnoka; ezen a státuszon nem javítanak azok a hírek, amelyek időről időre fel-felröppennek és a 14 éve „uralkodó” Kim Dzsong-il betegségeiről, állítólagos halálhíreiről, illetve ezek menetrend szerint érkező cáfolatáról szólnak. Hogy ki, mi és főleg: mikor következik a most 67 éves, hivatalosan is Szeretett Vezetőnek nevezett, első számú phenjani politikus után – egyike az észak-koreai állam lakosságát foglalkoztató legnagyobb kérdéseknek. Már természetesen az után, hogy mit fognak enni holnap…