2006 nyarán a Hezbollah harcosai rajtaütöttek egy – még zsidó területen, de a libanoni határhoz nagyon (sőt, ezek szerint túl) közel – járőröző izraeli Humvee terepjárón és elraboltak két tartalékos katonát. Holttestük 370 nap elteltével tért haza, egy morbid, valódi frankensteini  hangulatot árasztó üzletkötés eredményeként, melynek nyélbeütésénél a háttérből Németország és az ENSZ bábáskodott.

A 31 éves Yehud Goldwasser törzsőrmester, valamint a 26 éves Eldad Regev őrmester földi maradványait a libanoni síita szervezet képviselői 2008. július 16-án adták át a Nemzetközi Vöröskeresztnek, illetve a családoknak; az utólagos igazságügyi orvosszakértői vizsgálatok megállapították, hogy egyfelől a holttestek valóban a két eltűnt katonáé, másfelől pedig azt, hogy mindketten már a rajtaütés során életüket vesztették.

Két koporsó

A kegyeleti aktust hosszas alkudozás előzte meg, melyben a felek (Izrael, illetve a Hezbollah) igyekeztek a legelőnyösebben kijönni a tranzakcióból; kétségkívül megállapítható, hogy ez a muzulmán milíciának sikerült jobban: a két fekete koporsóért cserébe a zsidó állam szabadon bocsátott öt, terrorcselekmények elkövetéséért jogerősen elítélt arab foglyot, valamint – szakaszosan, több lépcsőben – kiadja kettőszáz, különféle harcokban elesett muszlim gerilla  maradványait.

28 év után szabadon

Az ily módon szabadlábra kerültek között a legnagyobb trófea (a máskülönben drúz vallású, libanoni állampolgárságú) Szamir Kuntar, aki 28 és fél évet töltött izraeli börtönökben, miután 17 évesen, 1980-ban összesen 540 év szabadságvesztésre ítélték két felnőtt és egy négyéves gyermek meggyilkolásáért. A többi négy, most szabaduló huszonéves mindegyikét a két izraeli katona elrablását követő, 35 napos összecsapás-sorozatban ejtették foglyul a Cáhál (a zsidó hadsereg) katonái. Független források szerint ebben a mini-háborúban közel 1300 libanoni, valamint 167 izraeli vesztette életét.

Szamir, a példakép

A cédrus országa, illetve a Hezbollah hatalmas győzelemként élte meg az öt, katonai egyenruhába öltöztetett egykori fogoly helikopteres belépőjét; tiszteletükre a bejrúti repülőtéren a teljes libanoni politikai elit megjelent, s Michel Szulejmán államfő hősöknek és példaképeknek nevezte a szabadon bocsájtottakat, többek között Kuntart, aki – a hivatalos jegyzőkönyvek tanúsága szerint legalábbis – puskatussal verte szét egy négyéves izraeli gyermek fejét.

Senki sem elégedett

Noha az ilyen és hasonló alkuk nem feltétlenül zéró összegű játszmák (vagyis elméletileg elképzelhető olyan forgatókönyv is, ahol mindkét fél nyer az ügyön, legalábbis egy külső szemlélő számára úgy tűnik), ezúttal Izrael egyértelműen vesztesként került ki a cseréből; a két áldozat családján és szűkebb ismeretségi körén kívül a zsidó államban igazából senki sem lehet elégedett a fejleményekkel. Mert mi is történt valójában: két holttestért cserébe visszaadnak kétszázat, valamint öt – nagyon is élő – Hezbollah-aktivistát, akikről mindent el lehet képzelni, csak azt nem, hogy a jövőben zsinagógák felújításával fogják múlatni hétköznapjaikat és baráti beszélgetéseket folytatnak a szomszédos utcában lakó rabbival.

Rés a jeruzsálemi pajzson?

Mondjuk ki: Olmert kormányfő, akaratán kívül bár (de annál amatőrebb módon) lovat adott a Hezbollah és a palesztin szélsőségesek alá; a büntetőjog ezt „szándékon túlmutató eredménynek” nevezi. Az egykoron hajthatatlannak mutatkozó (és jó ideig úgy is viselkedő) izraeli kormány hivatalos álláspontján („Terroristákkal nem tárgyalunk, punktum!”) ismét jókora repedés keletkezett, amit a másik oldal nem lesz rest szélesíteni. Szóval Tel Aviv holttestekkel is megelégszik?! – fogják feltenni sokan maguknak a kérdést Libanonban és a palesztin területeken.

Fogságba esett katonának lenni soha, sehol nem volt jó. Iszlám harcosok által foglyul ejtett izraelinek lenni ezentúl egyike lesz a legrosszabb perspektíváknak, amelyekkel civil vagy fegyveres a Közel-Keleten csak szembesülhet.

A cikk kibővített verzióját ide kattintva olvashatod.