Az életben (meg egyes iskolákban) ugye mindenki azt tanulta, hogy a törvényes erőszak monopóliumával az állam rendelkezik, s ezt a kifejezetten ilyen célból létrehozott és fenntartott szervezetein (például a rendőrségen és a hadseregen) keresztül gyakorolja. Aki ezt a szabályt – ilyen vagy olyan okból – nem fogadja el és privát kézbe veszi akár a jogszolgáltatás, akár a háborúskodás egyik-másik szeletét, normát sért vele, amit alkalomadtán még büntetnek is.

Elméletnek tetszetős, csak az vele a probléma, mint annyi más teóriával: nem igaz. A vegytisztán állami hadsereg már régesrégen a múlté; egyre több részfeladatot, területet és tevékenységet kaparintanak meg maguknak magáncégek, amelyek válogatott (illetve: nem is annyira válogatott…) módszerekkel igyekeznek meggyőzni a politikai és katonai döntéshozókat, hogy miért lesz kölcsönösen előnyös a megkötendő szerződés.

Az úttörő

Az első olyan magáncég, amely nemcsak fegyveres zsoldosokat, hanem bizonyos logisztikai és kiképzési célfeladatok ellátásra szakosodott specialistákat is kormányok, valamint óriáscégek rendelkezésére bocsájtott, a dél-afrikai Executive Outcomes volt, amely 1991-től 1999-ig rendszeres szerződéses viszonyban állt az indonéz, az angolai, a madagaszkári, az algériai és a sierra leonei kormányokkal, továbbá olyan vállalatokkal, mint a Gulf Chevron, a de Beers, a Ranger Oil vagy a Texaco.

Óriási üzlet

Az elmúlt közel húsz évben a katonai/háborús részfeladatok kiajánlása, illetve kiszervezése akkora biznisszé vált, hogy már csak a legnagyobbak (vagy a legjobb politikai kapcsolatokkal rendelkezők) rúghatnak labdába. Az üzletág szemügyre vételéhez nem kell túl sokfelé tájékozódnunk: az iraki háborúk nagyszerű alkalmat biztosítanak a jelenség elemzésére, és klasszikus állatorvosi lóként magukon hordozzák a szóbanforgó technika összes jellemzőjét.

A lényeg

Miből is áll a kiszervezési folyamat? Az adott hadviselő állam, illetve hadserege (vizsgált példánkban az USA, valamint a Pentagon és az amerikai haderő) kiválaszt egy céget az előzetesen ellenőrzöttek közül, és a hadviseléssel összefüggő valamely részterület működtetését – szerződéssel alátámasztott anyagi ellentételezésért cserébe – átengedi neki. Ez a terület a legártatlanabbnak kinéző mosodai vagy takarítási feladatoktól az élemiszer- vagy üzemanyag-ellátáson keresztül egészen bizonyos katonai objektumok vagy VIP-k őrzés-védelméig terjedhet.

Miért jó ez a kormányoknak?

Elsősorban gazdasági okokból: tudjuk, hogy az állam (és hadserege) nem mindig bizonyul jó anyagbeszerzőnek; a katonák hajlamosak nagyvonalúan bánni az adófizetők pénzével, különösen háborús időszakban, míg egy gazdasági vállalkozás ilyen szempontból hatékonyabb lehet. Arról nem is beszélve, hogy a rugalmasság, a gazdasági környezethez történő gyors alkalmazkodás is inkább a magáncégek ismérve, nem a hadseregeké.

És még miért jó?

Másodsorban pszichológiai szempontból: ha egy rajtaütésben például az iraki ellenállók elfognak, megcsonkítanak, majd megölnek négy, magáncéghez tartozó fegyveres amerikait, a hadsereg szóvívője széttárhatja a karjait és azt mondhatja: ez tragédia ugyan, de semmi közünk hozzá (lásd 2004. március 31., Falludzsa).

Na és még miért?

A tábornokok és politikusok joggal mondhatják (és mondják is), hogy egy-egy katonai objektum őrzését, esetleg egy minisztériumi középvezető műveleti területen történő kísérését luxus lenne olyan hivatásos katonákkal végeztetni, akiknek kiképzése és felszerelése fejenként több százezer dollárjába került a kincstárnak; inkább fizetnek óránként 120 dollárt egy magáncég alkalmazottjának, a katona pedig tegye a dolgát, amiért az illetményét kapja: harcoljon.

Mégis, mekkora üzlet?

2007-ben a PMC-k (Private Military Company, azaz Katonai Magáncég) becsült üzleti bevétele globálisan megközelítette a 100 milliárd eurót; ennek mintegy 53 százalékát az USA-ban bejegyzett cégek söpörhették be, s főként a Pentagon fizette ki, kétharmadát versenytárgyalás nélkül kötött szerződések alapján. Az „iparág” zászlóshajói is amerikaiak: a Blackwater Worldwide, a KBR Inc., vagy a SAIC, amelyek költségvetése egyenként is meghaladja több európai államét, felszerelésük láttán pedig nem kevés állam hadserege sírva fakadna az irigységtől.

Összefonódások?

Az amerikai közpénzek áramlásának tisztaságát vizsgáló szervezetek többször szóvá tették a PMC-k szerepét az elnökválasztási küzdelemben. Anélkül, hogy pálcát törnénk bárki fölött, azt az objektivitást azért elég nehéz elképzelni bárkiről, hogy elnökké választását követően megfeledkezzen több százezer vagy millió dolláros választási adományról akkor, amikor egy állami beszállító cég kiválasztásáról kell dönteni.

A jövő

Az 1991-es Öböl-háborúban 50 harcoló katonára még csak egyetlen PMC-alkalmazott jutott; öt évre rá Boszniában ez az arány 10:1-hez nőtt; a Los Angeles Times szerint jelenleg Irakban (a mintegy 170 ezer amerikai katona mellett) 21 ezer amerikai PMC-alkalmazott tartózkodik. Az elkövetkezendő években a Pentagon közel negyedmillió, most még katonai beosztást fog „kiprivatizálni”, főleg a logisztika, az étkeztetés, a karbantartás és a szállítás területén. Becslések szerint 2013-ban a PMC-k bevételei el fogják érni a 250 milliárd eurót (s ebből 130 milliárdot az USA-ban).

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatjátok.