A XIX. század harmincas éveire a dél-afrikai búr-angol ellentétek intenzitása elérte a két népcsoport közötti szakításpontot; mintegy 15-20 ezer (túlnyomó részben németalföldi származású) telepes szekérre ült és több száz kilométeres, észak-északkeleti irányú vándorlást követően létrehoztak maguknak három (meglehetősen rövid életű) államot: Natalt, Transvaalt és Oranjet. Ez volt a de Groote Trek, vagyis a Nagy Vándorlás.

Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy az angolok fittyet hánytak a történtekre, de mindaddig, amíg a disszidens parasztok (boer = paraszt, hollandul) csak a soványka földjeiket művelgették, etették a girhes állataikat és néha – úgymond önvédelemből – lemészároltak, illetve rabszolgául ejtettek pár falunyi zulut, túl nagy kázust nem csináltak a dologból.

Halált hozó kavicsok

A viszonylagos idillnek 1867-ben bizonyos Schalk van Niekerk búr farmer neveletlen gyermekei vetettek véget, akik – a határozott szülői tiltás ellenére – az egyik folyóparton összeszedett kavicsokat nem dobták el, hanem hazavitték és otthon is játszottak velük. Lévén, hogy a családnak pont vendége is volt (egy Sean O’Reilly nevű és csavargó foglalkozású brit alattvaló személyében), a szigorú erkölcsú református szülők eltekintettek gyermekeik helyszíni felpofozásától, már csak azért is, mert az egyik, kicsit tompán csillogó követ megtekintve O’Reilly lélegzete elakadt és rekedt hangon megkérdezte, hogy megkaphatná-e szuvenírként az ott eltöltött kellemes órák örök emlékeként.

Fejedelmi ajándék

Megkapta a galambtojás nagyságú kavicsot, amiről két hét múlva kiderült, hogy egy 22 karátos nyersgyémánt. Rögtön vevő is akadt rá, ráadásul Sir Edmond Philip Wodehouse személyében, aki főállásban Őfelségét, Viktória királynőt képviselte kormányzóként azon a távoli vidéken.

Leszámolás

Arra, ami következett, úriember nem fogadna: London szemében a búrok egycsapásra megszűntek mindössze bohókás kalapot és torzonborz szakállat viselő különcöknek lenni; hivatalos brit imázsukhoz villámgyorsan olyan jelzőket tapasztottak, mint „embertelen”, „véreskezű”, „a Birodalom érdekeinek veszélyeztetői” és így tovább. Az események után tíz évvel az egész Transvaal angol ellenőrzés alá kerül, amire a búrok fegyverrel válaszolnak: kitör a mindössze három hónapig tartó első búr háború, amit még viszonylag olcsón úsznak meg, hiszen a békeszerződésben a britek garantálják területi függetlenségüket. Valamit valamiért alapon pedig a búrok elismerik a brit uralkodót protektoruknak.  

A véres aranyláz

A búrokat azonban még az ág is húzta: területeiken (Transvaal déli részén) 1885 tavaszán aranyra bukkannak a gyémántvadászok. A londoni kormány ismét felkapja a fejét, s látványos aggódása a telepesek által rettentő módon kizsákmányolt fekete bennszülöttekért három évvel később egy újabb háborúban ölt testet: kitör a második búr háború, amely intenzitásában és véres jellegében messze felülmúlja az elsőt. A konfliktus harmincegy hónapja alatt a teljes brit államközösség beszáll a fegyveres harcokba: angol és skót ezredeken kívül indiai, kanadai, ausztrál és új-zélandi csapatok is azon ügyködnek, hogy a több tízmilliós Brit Birodalmat megvédjék attól az óriási veszélytől, amit az összesen körülbelül félmilliós búr népesség jelentett a világ akkor legerősebb államára nézve.

Koncentrációs tábor, kommandó és partizánháború

A bozótharcot és a gerilla-hadviselést mesteri szinten űző búrok ellen (akik a meglehetősen közömbös világ legnagyobb meglepetésére kezdetben komoly harci sikereket is elérnek az első ízben kommandónak nevezett különítményeikkel) a felperzselt föld taktikája tűnik célravezetőnek. Az anglofilek nem fognak örülni, de az is tény, hogy a sebtében felállított koncentrációs táborokban búr férfiak, nők és gyermekek százai haltak meg az embertelen bánásmód következtében.

Ismerős nevek

A második búr háború (melyben olyan arcok is felbukkantak, mint Winston Churchill haditudósító, Mohandas Gandhi egészségügyi őrmester vagy Robert Baden-Powell ezredes) végső egyenlege a következő: 23 ezer brit, 20 ezer fekete bennszülött és mintegy 35 ezer búr halott (ez utóbbiak 70 százaléka nő és gyermek), valamint egy Dél-Afrikai Unió nevű domínium létrejötte, melyből később a mai Dél-Afrikai Köztársaság megszületett.

És hogy a lényegről meg ne feledkezzünk: számtalan gyémántlelőhely, valamint aranybánya hozzáértő brit kezekbe került. Az általuk termelt nyereség jelentős mértékben hozzájárult a 13 évvel később kezdődő világháború Antant-párti erőfeszítéseihez.

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatjátok.