1939. augusztus 31-én a kora esti órákban egy rajnyi (hét fő), lengyel egyenruhába öltözött, különlegesen kiképzett SS-katona megtámadta az akkori lengyel-német határon fekvő sziléziai kisváros, Gleiwitz melletti német rádió-átjátszóállomás épületét. Szórványos lövöldözést, valamint egy lengyel nyelvű, radikálisan német-ellenes közlemény bejátszását követően hátrahagynak pár – ugyancsak lengyel egyenruhába öltöztetett, eredetileg magukkal hozott – holttestet, majd visszavonulnak. Másnap hajnalban a Wehrmacht – a lengyel „agressziót” megtorlandó – átlépi a határt: elkezdődik a második világháború.

1939 nyarára az európai katonai és biztonságpolitikai helyzet ismerői számára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy az (akkor még sorszám nélkül emlegetett) világháború utáni békeidőszaknak befellegzett: egyre fenyegetőbb hangulatú, gyakran órákon át tartó beszédeiben Hitler minden alkalmat megragadott, hogy felhívja nemzettársai (és a világ) figyelmét Németország azon történelmi jogára, mely szerint a Harmadik Birodalomtól keletre húzódó területek a Reich lakóinak természetes életterét jelentik. Európa (és akkor még főleg Lengyelország) lélegzetvisszafojtva figyelt.

Az ötlet

A Führer már hetekkel korábban magához rendelte a különleges titkosszolgálati műveletek szakértőit, s megbízta őket egy olyan provokáció-sorozat kidolgozásával, melynek az volt az elsődleges célja, hogy a német közvéleményt a végletekig Lengyelország ellen hangolja. Az ötletgazda minden bizonnyal az SS első embere, Heinrich Himmler volt, de a részletek aprólékos kidolgozása Reinhard Heydrich SS-tábornok, valamint Heinrich Müller, a Gestapo főnökének nevéhez fűződik.

A kivitelezés

Az ötletbörze eredményeként megszületett a nem túl kreatív („Himmler”) fedőnevű műveleti terv, melynek értelmében az SS és a náci párt ellenőrzése alatt működő SD (Sicherheitsdienst = Biztonsági Szolgálat) lengyel egyenruhába öltöztetett emberei sorozatos támadásokat hajtanak végre német objektumok és érdekeltségek ellen a lengyel-német határ mentén. A titkosszolgálati szlengben „idegen zászló alatti”-nak nevezett akciók végrehajtásáért egy régi náci pártmunkás, bizonyos Alfred Naujocks lett a felelős, aki egykori műszerész-szakmáját még a harmincas évek elején adta fel a minden bizonnyal sokkal kifizetődőbb és változatosabb új szakterület, a piszkos műveletek kedvéért.

A részletek

Naujocks alapos ember volt: a már teljes gőzzel működő koncentrációs táborokból holttesteket vételezett, amelyeket lengyel egyenruhába öltöztetve a támadás helyszínén hagyott hátra, az ellenséges agresszió tárgyi bizonyítékaiként. Biztos, ami biztos alapon két nappal korábban elfogta a környék egyik legismertebb,

németellenes lengyel nacionalistáját, Franciszek Honiokot, akit 31-én magukkal vittek és agyonlőttek, majd holttestét ugyancsak a rádióállomás tövében hagyták. Ily módon Honioké lett „a második világháború első áldozata” cím kétes dicsősége.

Nemzetközi porhintés

Mivel akkor (szinte érthetetlen módon) még a nácik is adtak a látszatra, a német hadsereg autóbuszai másnap hazai és nyugati (főleg amerikai és brit) újságírókat, valamint fotóriportereket szállítottak a helyszínre, bemutatni a brutális lengyel támadás során megrongált műszaki berendezést, valamint a szanaszét heverő (emlékeztetőül: lengyel egyenruhás) holttesteket. Az ott készült tudósítások már aznap délután megjelentek, az azokban az órákban már folyamatban lévő német katonai offenzívának mintegy igazolásául.  

A ló is megbotlik…

Egy különösen éles szemű megfigyelőnek biztosan feltűnt volna az az apróság, hogy a testeken látható egyik-másik lőtt seb nem is vérzett (a lágerekből származó foglyok egy részét előzetesen méreginjekcióval végezték ki, majd halálukat követően lőttek beléjük (lám, Naujocks sem gondolt mindenre…), de a helyzet nem volt olyan, hogy kérdéseket lehessen feltenni. A Goebbels-féle tájékoztatási és propagandaminisztérium emberei az előre elkészített, és az újságíróknak előzékenyen átnyújtott hivatalos nyilatkozaton túl semmiféle további pontosításra nem voltak hajlandóak.

A hitleri válasz

A zsurnaliszták látogatásának időpontjában a távoli Berlinben, a Reichstag nagytermében éppen maga Adolf Hitler emelkedett szólásra, s hisztériás hangon harmincöt olyan határincidenst emlegetett, amelyek során „a varsói kormány által pénzelt lengyel bűnözők fegyvertelen német állampolgárokra támadtak”. A

nemzetiszocialisták által uralt képviselőház közönsége nem is tehet mást, mint felállva tapsol és (honfiúi büszkeségtől dagadó kebellel) üdvözli a bejelentést, mely szerint „Lengyelországgal csak olyan nyelven lehet beszélni, amilyenen hónapok óta ők szólnak hozzánk: a fegyverek és az erőszak nyelvén!”

Apa! Kezdődik…

1939. szeptember elsején (a sokat emlegetett Molotov-Ribbentrop paktum aláírása után alig egy héttel), hajnali 4 óra 40 perckor a Wehrmacht páncélosai és a Luftwaffe gépei megtámadják Lengyelországot. A varsói kormánycsapatok öt hétig bírják; október hatodikán (mintegy 16 ezer német, illetve 70 ezer lengyel halott és tízszer ennyi hadifogoly árán) Lengyelország megszűnik létezni, a második világháború viszont még hat évig folytatódik…