Választási kampányában Barack Obama többször is úgy tett említést a guantánamói öböl haditengerészeti bázisán található, és világszerte hírhedtté vált fogolytáborról, mint egy olyan szégyenletes létesítményről, amelyet – megválasztása esetén – az Egyesült Államok soron kívül fel fog számolni. Tekintsük át, hogyan kerültek az amerikai katonák Kubába, és miként képzelhető el egy amerikai katonai támaszpont a Castro fivérek országában?

A közel 120 négyzetkilométeres, Gitmónak becézett bázis az amerikai nemzeti felségterületen kívül eső legrégibb haditengerészeti támaszpont, s egyúttal az egyetlen, amely olyan állam területén fekszik, amellyel az USA-nak nincs diplomáciai kapcsolata. Valljuk be: elég pikáns helyzet.

Egy jó üzlet

Az 1898-as spanyol-amerikai háború egyik következményeként Kuba függetlenné vált  Spanyolországtól, s ugyanazzal a lendülettel gyakorlatilag az USA félgyarmatává lesz. Az amerikaiaknak annyira megtetszett a sziget dél-keleti csücskében fekvő öböl, hogy – nem túl meglepő módon – sikerül meggyőzniük Kuba első (amúgy amerikai állampolgárságú) elnökét, Tomás Estrada Palmát, hogy a karibi hurrikánok elől a hajóik számára ideális védelmet jelentő területet tartós bérlet keretein belül bocsássa a jenki haditengerészet rendelkezésére.

Örök időkre?

1903 februárjában Theodore Roosevelt elnök és Estrada Palma aláírják az államközi szerződést, amelynek meglehetősen kétértelmű szövege szerint „Kuba teljes szuverenitást gyakorol a Guantánamo Öböl felett”, ugyanakkor megállapítja az Amerikai Egyesült Államok joghatóságát a terület felett „szénrakodás és a kikötői ellenőrzési jogosultságok gyakorlása” terén. 1934-ben úgy módosítják a megállapodást, hogy az „örök időkre érvényben marad”, hacsak mindkét kormány bele nem egyezik annak megszűnésébe. Az éves bérleti díjat ekkor 3.086 dollárban és 36 centben állapítják meg.

A ráutaló csekkbeváltás

Amikor 1959-ben győz a kubai forradalom, Fidel és társai rögtön jelzik, hogy nekik ez a megállapodás nem felel meg. Elkövetnek azonban egy óriási hibát: ugyanabban az évben egy lelkes havannai tisztviselő beváltja a Washingtonból menetrendszerűen érkező csekket, s ezt a gesztust később az USA és a nemzetközi szervezetek olyan ráutaló magatartásként értelmezték, amely értelmében a Castro-kormány elismerte az 1934-es megállapodást Guantanamóról. És azóta hiába gyűlnek a beváltatlan (de továbbra is rendszeresen érkező, szigorúan 3.086 dollárról és 36 centről szóló) amerikai csekkek Castróék egyik fiókjában – a szerződés továbbra is érvényben van.

Atombombák a szigeten

Az egyre terebélyesedő (napjainkra körülbelül 10 ezer fősre duzzadt) támaszpontot egyetlen egyszer kellett csak kiüríteni: az 1962-es emlékezetes rakétaválság idején, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti stratégiai feszültségek miatt a világ egy nukleáris háború küszöbére érkezett: Moszkva atomfegyvereket telepített a karibi szigetországba, amit Washington érthető rosszallással nyugtázott. Az evakuáció ekkor is csupán részleges volt, hiszen a harcoló, első lépcsős alakulatok maradtak, csak a hozzátartozók és a polgári alkalmazottak távoztak a virginiai Little Creek-i tengerész-laktanyába, hogy később (1964 decemberében) visszatérhessenek.

A Kaktuszfüggöny és az aknamezők

Az ötvenes évek végétől kezdve a kommunista rezsimmel elégedetlen, amúgy pedig roppant vállalkozó kedvű kubaiak közül sokan szöktek be a máskülönben nagyon alaposan őrzött amerikai támaszpontra, hogy onnan Floridába távozzanak. 1961 októberében Havanna megelégelte az egyre jelentősebb népességfogyást, s (alighanem a sikeresnek ítélt berlini fal példáját követve) gyorsan növő kaktuszokból egy 15 kilométeres élő sövényt ültetett a bázis szárazföldi határára, majd – miután ez nem bizonyult elég visszatartó erőnek – aknamezőt is telepítettek, amire az amerikaiak hasonlóval válaszoltak. 1996-ban a jenki aknákat felszedték, a kubaiak maradtak.

Börtön a bázison

A 2001 szeptemberi terrortámadásokat követő amerikai katonai ellenlépések következményeként Guantánamo újabb funkcióval bővült: különleges biztonsági fokozatú katonai fegyházat és kihallgatóközpontot hoztak létre a támaszpont területén, ahová a (főleg, de nem kizárólag) Afganisztánban elfogott, terrorgyanús személyeket internálták. Eddig mintegy 800 „tálibgyanús” iszlamista fordult meg a falai között, s jelenleg is több mint száz, ítélet és bírósági eljárás nélkül fogva tartott fegyenc viseli a kiemelt veszélyességő raboknak kijáró, narancssárga színű kezeslábast.

Határidő: 2009. május 20.

Az amerikai és nemzetközi emberjogi szervezetek évek óta követelik a szerintük jogellenesen működő létesítmény bezárását és a CIA által levezényelt, olykor a kegyetlenség határait is átlépő vallatási módszerek beszüntetését, mindeddig hiába. Az új amerikai elnök, valamint a Központi Hírszerző Ügynökség kijelölt igazgatója, Leon E. Panetta ígéretet tett a felülvizsgálatra, amire terveik szerint az elkövetkezendő hetekben-hónapokban sor fog kerülni.  A mindössze pár napja hivatalban lévő Barack Obama 120 nap türelmi időt kért a teljeskörű áttekintést követő döntés meghozataláig. A 44. elnöknek ebben a tekintetben sem lesz könnyű dolga.

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatjátok.