Az, hogy az energiahordozók stratégiai fegyverként történő felhasználása előbb-utóbb valósággá (mi több: hétköznapi eseménnyé) válik, már 35 évvel ezelőtt, az első kőolajválság idején nyilvánvalónak tűnt. Azt azonban, hogy a huszonegyedik század elejére az Európai Unió illetékesei nagyobb érdeklődéssel tanulmányozzák majd egy orosz vállalat döntési mechanizmusát, mint a moszkvai nagyvezérkar személyi összetételét – nos, ezt még tíz évvel ezelőtt is kevesen gondolták volna.

Ahhoz, hogy bárki megértse (esetleg megpróbálja előre látni) az orosz nagypolitika lépéseit, óhatatlanul tanulmányoznia kell a Föld legnagyobb földgázkitermelőjének, a világ negyedik legértékesebb cégének, az orosz Gazpromnak a múltját, jelenét és működési mechanizmusát. Különösen fontos teendője ez a brüsszeli energetikai illetékeseknek, hiszen az Európai Unió gázszükségletének közel egyharmada (ezen belül a finn és a balti felhasználás 100, a magyar 88, az osztrák 66 és a német 38 százaléka) Oroszországból érkezik.

Romokból született

A Gazpromot 1989 júliusában, Mihail Gorbacsov elnök/főtitkár javaslatára hozzák létre az addig létező, s a szovjet rendszer valamennyi betegségében (túlbürokratizálódott szervezet, adminisztratív szemlélet, apparatcsik-elfekvő) szenvedő Gázipari Minisztérium romjain. A nemrégiben feltárt szibériai gázmezők kiaknázása új, kapitalista megközelítést igényelt. Ennek érdekében egy évre rá ipari konszernként szervezik újjá, és a Szovjetunió felbomlását követő tervek szerint közös (orosz-ukrán-belarusz) menedzsmentnek kellett volna irányítania a három állam közös vállalatát.

Egy sikertörténet kezdetei

1992 nyarán a tervezett háromoldalú együttműködésen megmutatkoznak az első repedések, minek következtében Jelcin úgy dönt, hogy Kijevnek és Minszknek morzsákat sem ad: kizárólagosan orosz, állami többségű részvénytársasággá alakítja a céget, amely akkorra már hatvanezer embernek ad munkát és (hazai viszonylatban legalábbis) versenyképes fizetést. Az általános oroszországi gazdasági káoszban a Gazprom jelenti az üdítő, szabályerősítő kivételt: üzleti eredményei messze kiemelik nemcsak az állami cégek, de a magántulajdonú vállalatok sorából is. Együttműködési megállapodások születnek olyan nyugati partnerekkel, mint a Gaz de France vagy a finn Neste.

Az utolsó szalmaszál

1994-ben a Gazprom részleges privatizálás tárgya lesz: a 40 százalékos állami tulajdon megtartása mellett az alkalmazottak kedvezményes áron vásárolhatták meg a részvények 15 százalékát, a többit főleg hazai és (a törvényi előírások szerint maximum 9 százalék erejéig) külföldi befektetők. A szekér olyan jól futott, hogy 1998-ban (elég komoly alkotmányjogi kérdőjelek közepette) a kormány a Gazprom nyereségéből, mondvacsinált adóelmaradás behajtásával finanszírozza a küszöbön álló államcsőd elkerülését. A külföld bizalma megcsappan, a Nyugat egyre hangosabban hiányolja a kiszámíthatóbb gazdasági-üzleti környezetet.

Putyin, a nagy gázstratéga

Amikor 1999. december 31-én Vlagyimir Putyint a sors (pontosabban Borisz Jelcin váratlan lemondása) a moszkvai hatalmi piramis legmagasabb beosztásába repíti, mindenki tudta, hogy az aranytojást tojó tyúk sem úszhatja meg változások nélkül. A cég egyfelől ismét tágabbra nyitja kapuit a külföldiek előtt, másfelől maga is terjeszkedik: az új évezred első éveiben hosszú távú stratégiai együttműködési megállapodások egész sorát írják alá, többek között a német Ruhrgas-zal és a Wintershall-al, a holland Gasunie-vel és az olasz SNAM-mal. Európa egyre szorosabban kötődik az orosz gázhoz… 2001-ben új elnököt neveznek ki: ő a 39 éves Alexej Miller, volgai németek leszármazottja, Putyin felfedezettje és bizalmasa, aki immáron a kilencedik éve vezeti a céget.

Főpróba?

Kereken három évvel ezelőtt, 2006. január elsején a Gazprom megmutatta, hogy tisztában van oroszlánkörmei nagyságával és nem fél használni azokat: az Ukrajnával akkor már hetek óta folyó, lassan parttalanná váló árvitát (nyugati szomszédja nemcsak hogy a gázszámlát nem fizette rendszeresen, de következetesen meg is csapolta a területén áthaladó gázvezetékeket) huszáros mozdulattal zárta rövidre: délelőtt tíz órától fokozatosan elzárta a csapokat, ideiglenesen ellátás nélkül hagyva nemcsak a renitens Kijevet, de fél Európát is. A probléma pár napon belül megoldódott, de a fenyegetés diszkrét illata ott lebeg kontinensünk felett: bármikor bekövetkezhet egy ismétlés, és biztosak lehetünk abban, hogy nem a júliusi kánikulában fog sor kerülni rá.

Nabucco kontra Déli Áramlat

Az elmúlt két év egyik geostratégiai slágertémája volt az Európai Unió és az Egyesült Államok által szorgalmazott - jelenleg még csak papíron létező - Nabucco, illetve a Gazprom által favorizált Déli Áramlat gázvezeték-rendszer közötti versengés. Mindkettő még csak papíron, illetve támogatói elképzeléseiben létezik ugyan, de máris megosztotta az európai gázfelhasználókat. A Nabucco elsősorban iráni és Kaszpi-térségi gázt, míg a Déli Áramlat főleg a Gazprom termékét szállítaná (más-más útvonalon) a nyugati fogyasztókhoz. Az elképzelések szerint mindkettő érintené Magyarországot. A Déli Áramlat magyarországi szakaszának megépítéséről már kormányzati döntés is született, a Nabucco még várat magára.

Döbbenetes számok

Zárásként pár szám azoknak, akik szeretnek szörnyűlködni: 2008 júniusában független nyugati szakértők a Gazprom értékét 350 milliárd dollárra becsülték; ez a vállalat adja az orosz állami adóbevételek 27, valamint az orosz GDP 9 százalékát. A szénhidrogén-üzleten kívül érdekeltségei vannak a mezőgazdaságban, az építőiparban, a bankszektorban, jelentős szeletet tudhat a magáénak az orosz biztosítási piacból és az írott, valamint az elektronikus médiából. Az utóbbi időben már külföldi sportegyesületek szponzoraként is fellép; évi 30 millió dolláros szerződése van például a német Schalke 04 focicsapatával. Nem véletlen tehát egy magát megnevezni nem kívánó NATO-főtiszt szállóigévé vált mondása: Kit érdekel, hogy ki az orosz vezérkari főnök? Csak Alexej Millerrel legyünk jóban!