A közép-amerikai államok (közös nyelvükön, szétválaszthatatlanul összefonódó történelmükön és egy tőről fakadó kultúrájukon kívül) még egy lényeges dologban hasonlítanak: az irreális mértékű, futball iránti rajongásukban.

1970-ben Mexikót érte a megtiszteltetés, hogy a soros labdarúgó világbajnokság házigazdája legyen. A regionális selejtezők egyik csoportjába (Fortuna gúnyos kacsintásától kísérve) két olyan állam válogatottja került össze, melynek elszámolnivalója volt egymással.

Salvadori parasztok hondurasi függőségben

Egyikük El Salvador, a már akkor is túlnépesedett, nincstelen szegényparasztok százezreinek otthont adó apró ország (négymillió lakos 22 ezer négyzetkilométeren), másikuk Honduras, a maga hárommillió lakosával és 120 ezer négyzetkilométerével, ahol banánültetvények százai kiáltottak munkaerő után. Természetes, hogy salvadori földművesek százezrei lépték át az alig őrzött (de annál vitatottabb rajzolatú) határt, illegális és mélyen alulfizetett munkavállalóként növelve családjuk bevételeit. Apró zsebszerződések születtek, melyek értelmében a földet megmunkáló külföldiek tartós bérleti jogot szereztek.

Földreform és kardcsörtetés

Az 1968-as hondurasi földreform gyakorlatilag megszüntette ezt a lehetőséget. 200 ezer salvadorit azonnali hatállyal kiutasítottak, ráadásul az általuk viszonylag jól karbantartott földeket kárpótlás nélkül visszaosztották a belföldi nagygazdáknak. A salvadori politikai elit felkapta a vizet, ami sokkal látványosabb és olcsóbb volt, mint ésszerű, de fájó gazdasági intézkedéseket hozni az ugrásszerűen megnövő munkanélküliség és infláció letörésére: kardcsörtetés, pár zászlóalj felsorakoztatása a közös határon, érzelmektől elfúló hangon elmondott lelkesítő beszédek.

Az indulatok spirálja

Innen indult be a spirál, melynek részletezésétől eltekintünk. A lényeg, hogy mindkét országban rendszeresen tartottak politikai nagygyűléseket (Ceauşescu agyonlövése óta ebben a sportban a latin-amerikaiakkal csak az észak-koreaiak tudják felvenni a versenyt), az illetékes statisztikai hivatalok kormány-megrendelésre szakmányban hamisították az elvárt kimutatásokat, a sajtó szállította az uszító vezércikkeket – szóval állt a bál.

Álmatlanság

1969. június 8-án a salvadori válogatott megérkezett a hondurasi fővárosba, abból a célból, hogy másnap a selejtezők első fordulóját lebonyolítsák. A szállásukul szolgáló hotelt körülvette a hazai B-közép, betörték az összes ablakot és bádoghordókkal, kürtökkel, kereplőkkel és ordítással egész éjjel olyan hangzavart produkáltak, aminek következtében a vendégcsapat egyetlen percet sem tudott pihenni.

Belehalt a vereségbe

Másnap Honduras tizenegye 1:0-ra legyőzte a fáradtságtól és kialvatlanságtól dülöngélő salvadoriakat. Amikor a meccset eldöntő gól megszületett, egy 17 esztendős salvadori lány (Amelia Bolaños) odahaza szíven lőtte magát csalódottságában. Katonai pompával lebonyolított temetését a salvadori televízió egyenes adásban közvetítette, koporsója mögött komoran ott lépdelt az egész kormány és a hadsereg vezérkara; Ameliából nemzeti hős lett.

A fogadjisten

Egy hét múlva következett a visszavágó San Salvadorban. Gondolom, senkit nem lep meg, hogy a hondurasiak (akiket folyamatosan egy gépesített rohamezred kísért, megvédendő őket az indulatoktól) nem sokat aludtak, hiszen fémtárgyak, trombiták, utcakövek és elszánt szurkolók ott is akadtak.

Meggyalázott zászló, meglincselt szurkoló

Másnap a stadiont géppisztolyos kommandósok zárták körül, jelentős mennyiségű homokzsák és páncélozott szállító harci jármű segítségével. A vendégcsapat nemzeti lobogóját ünnepélyesen elégették, majd helyette (a hangulat további alapozása érdekében) fekáliával és sárral összekent, szakadt rongyot húztak a zászlórúdra. Úgy vélem, érthető, hogy a hazaiak 3:0-ra győztek. Az utcán elszabadult a pokol: pár hondurasi sportturistát meglincseltek, kétszáz, idegen rendszámú gépkocsit felgyújtottak. És közben persze mindenki torkaszakadtából énekelte a salvadori himnuszt.

Határzár és riadó

Négy órával később lezárták a közös államhatárt, s mindkét nemzeti hadseregben általános riadót fújtak. A gazdasági termelés gyakorlatilag leállt, a munkahelyeken, az otthonokban és az utcákon (mindkét országban) az emberek kizárólag a bosszú gondolatával foglalkoztak.

Döntő meccs Mexikóban

Az akkori szabályok szerint egy harmadik mérkőzésen kellett eldönteni, hogy ki szerzi meg a VB-részvételi jogot. A helyszín Mexikóváros volt, ahol Salvador 3:2-re győzött. Az utcai zendülések állandósultak, a vesztesek csalást emlegettek és lincselésre hívtak minden igaz hazafit. A két kormány teljesen elvesztette az (ön)kontrollt, egyre durvább hivatalos kijelentések hangoztak el. 1969. július negyedikén megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok, a határon megszokottá vált a szórványos tűzharc.

Háború...

Július 14-én egy salvadori katonai gép megjelent Tegucigalpa fölött és ledobott egy bombát. Elkezdődött a világtörténelem első futballháborúja, amely kereken száz órán át tartott. A sokkal jobban felszerelt salvadori csapatok átlépték a határt, a hondurasiak ellenálltak, majd  lebombázták az ellenség utánpótlási vonalait és üzemanyag-tartalékait.

... és béke

A konfliktus ötödik napján (elsősorban az Amerikai Államok Szervezetének nyomására) létrejött a tűzszünet, majd július 29-én Salvador visszavonta Hondurasban állomásozó expedíciós erejét. A hivatalos békekötésre egészen 1980-ig kellett várni.

Veszteséglista

A futballháború egyenlege: kétezer halott, kilencezer sebesült (közülük több száz egy életre nyomorékká vált), tízezer család fedél nélkül maradt. Az ipari termelés mindkét államban 15-20 százalékkal évekre visszaesett. És nem utolsósorban: mindkét hadsereg megerősödve, új haditechnikai beszerzésekkel, jelentősen megemelt fizetésekkel jött ki a háborúból. A katonák nagyon nem szeretnek veszíteni…

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatjátok.