Amikor az európai átlagember azt a szót hallja, hogy „városállam”, elsősorban az ókori Hellász jut eszébe: Athén, Spárta és a többiek. A földrajzban és napjaink történelmében kicsit járatosabbak esetleg rávágják, hogy Vatikán vagy Szingapúr. Azt azonban, hogy kilencven évvel ezelőtt az egykoron a Magyar Királysághoz tartozó egyik nagyváros és közvetlen környezete is önálló, nagyhatalmak által is elismert államisággal rendelkezett, viszonylag kevesen tudják.

Az Adria észak-keleti csücskében, a védett Kvarner-öbölben fekvő Rijeka (nekünk évszázadokon keresztül: Fiume) 1466-ban került a Habsburg-család birtokába. Mindig is kozmopolita vidék volt, ahol az olaszok által képviselt latin világ találkozott a szlovének és horvátok pánszláv identitásával, az osztrákok germán kultúrájával és a magyarok „sziget vagyunk” életérzésével. Minderre még rátett egy lapáttal a tenger, vagyis a nagyvilág kézzelfogható közelsége. A város maga volt az ezerszínű Közép-Európa, kicsiben.

Corpus separatum

Fiume 1719-ben III. Károlytól kapott szabadkikötői státuszt a Habsburg-birodalmon belül, majd leánya és utódja, Mária Terézia hatvan évvel később önálló kereskedelmi joggal felruházott, szabad királyi várossá nyilvánítja és „önálló testként”, nagyfokú autonómiával felruházva a Magyar Királysághoz csatolja. Innen számítható a kicsit túlzó, de érzelmileg minden további magyarázatot feleslegessé tevő „a mi Fiuménk” szókapcsolat, amely a történelmi középcímerünk alsó csücskében látható kétfejű sasban (a város jelképében) is megtestesül.

Jellasics, a gyáva?

1848-ban a horvát csapatok (számunkra az amúgy sem kifejezetten kellemes emlékű Jellasics tábornokkal, frissen kinevezett horvát bánnal az élükön) elfoglalják a települést és környékét, majd húsz éven keresztül mindent megtesznek azért, hogy a kikötőváros (zavaró multikulti helyett) egy monokróm (természetesen szláv) településsé váljon. Két évtizedig tartó próbálkozásaikat nem koronázta siker; a Kiegyezést követő évben, 1868 nyarán a város (ismét csak magasfokú önigazgatási jogosultságokkal) visszatér a Magyar Korona fennhatósága alá, együtt a nyolc horvát vármegyével.

Dől a pénz

Magyarország egyetlen tengeri kikötőjeként a vágtató fejlődés évtizedei jönnek: tengerjáró hajók befogadására és javítására is alkalmas vadonatúj kikötő, hullámgát, hajógyár, kávé- és rizsfeldolgozó üzemek, raktárak, vegyipari létesítmények nőnek ki a földből a Budapest által kinevezett kormányzók felügyelete alatt. Ezek voltak azok az évtizedek, amikor mosolygás és viccelődő felhangok nélkül lehetett magyar tengeri hajózásról beszélni. Az első világháború végéig (vagyis a város elvesztéséig) tartó 50 év alatt a magyar állam 60 millió aranykoronát (mai árfolyamon körülbelül 150 milliárd forintot) költött Fiuméra a központi költségvetésből.

A vég kezdete

Amikor 1918-ban összeomlik a Monarchia, a városra bejelenti igényét Olaszország, valamint a frissiben alakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság is. Ahogyan azt régiónkban azóta többször is megszoktuk, a háború győztesei (ez esetben az angol, francia, amerikai és olasz csapatok) bevonulnak a városba. Véres, lokális és teljességgel értelmetlen háború kezdődik, ahol horvátok gyilkolnak angolokat, helyi olaszok franciákat és horvátokat, jobboldaliak baloldaliakat és viszont. A hanyatlás elkezdődik.

Költő fegyverben

Ekkor lép színre egy olasz költő, Gabriele D’Annunzio, akit a legjóindulatúbb pszichiáterek is csak szélsőségesen egzaltált paprikajancsinak neveznének: egykori dezertőrökből, aktuális hajléktalanokból és a végletekig fanatizált nacionalistákból rohamcsapatot szervez, akikkel 14 hónapig uralja a várost, totális anarchiába taszítván a Monarchia egykori kirakatát. Itt éneklik először százak az utcán a Giovinezzát, azt a fasiszta indulót, amely később a Mussolini-féle rendszer egyik szimbóluma lesz.

A szabadállam

A nagyhatalmak (nem utolsósorban Wilson amerikai elnök, aki még a Népszövetség állandó székhelyeként is számított a városra) 1920 végére megelégelik a tarthatatlan állapotokat, s arra kényszerítik Rómát és Belgrádot, hogy a szerb-olasz rapallói szerződésben kimondják: Fiume és vonzáskörzete egyik országhoz sem csatlakozik, önálló államként folytatja létezését. A magyarokon és az osztrákokon kívül furcsa módon a helyi olaszok és horvátok többsége is támogatta a döntést: az olaszok ugyanis Belgrádtól, a horvátok pedig Rómától tartottak, s az önállóságot tekintették a kisebbik rossznak.

Mussolini nyerésben

Az örömtüzek kihunyása és a grappáspoharak kiürítése után a városállam mindössze negyven hónapig bírta. Annak ellenére, hogy önállóságát az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia is elismerte, az 1922-ben Rómában hatalomra került Mussolini elkezdte céltudatos egyezkedését a délszláv kormánnyal. Diplomáciai igyekezetét 1924-ben koronázta siker, amikor (az akkorra a városállam kormányfőjének megválasztott, ugyancsak fasiszta meggyőződésű Giovanni Giurati hathatós támogatásával és I. Sándor jugoszláv király beleegyezésével) Itália bekebelezi a Fiumei Szabadállamot, pár alamizsna-négyzetkilométert odadobva Belgrádnak is.

Exodus

A második világháború utolsó két évében német csapatok szállták meg a várost és kikötőjét, amit a szövetségesek heveny és visszatérő szőnyegbombázásokkal honoráltak, különös tekintettel a helyi kőolaj-finomítókra. A partizánok 1945 tavaszán vonulnak be, és minden korábbi szerződést semmisnek tekintve úgy döntenek, hogy Fiumének (bocsánat: Rijekának) a kommunista Jugoszláviában lesz a legjobb helye. Noha az egykori fiumei kormány még életben lévő tagjai a városállami múlt felelevenítését szorgalmazzák, senki nem veszi őket komolyan: az 1947-es párizsi békeszerződés a várost (az egész Isztriával együtt) végleg Titónak ítéli. Ennek egyenes következményeként a 70 ezer olasz anyanyelvű fiumeiből 60 ezren elhagyják a várost és Jugoszláviát.

Kicsit a miénk is

Az egységes délszláv állam széthullását követően a városban a horvát állami lobogót húzzák fel. Napjainkban Rijeka Horvátország legnagyobb kikötője, jelentős idegenforgalmi, kereskedelmi és haditengerészeti gócpont, és – múltjára tekintettel, s talán horvát szomszédaink és barátaink érzékenységét sem sértve – mondhatjuk, hogy tiszteletbeli magyar tengeri kikötő.