Olvasóink természetesen kivételek, de rajtuk kívül mindenki más nyitott már ki olyan levelet, amelynek nem ő volt a címzettje, olvasott el olyan emailt, amelyet nem neki írtak, és egyáltalán: mindenki került már szándékosan birtokába olyan információnak, amelyet nem neki szántak. A kíváncsiság a legősibb emberi tulajdonságok egyike, és még magánszemélyek is nagyon nehezen tudnak úrrá lenni rajta, a kormányzati szervezetekről nem is beszélve.

A második világháború két angolszász szövetséges hatalma 1943-ban írta alá a BRUSA-egyezményt, melynek értelmében az USA és az Egyesült Királyság hírszerző szervezetei közösen tesznek meg mindent a velük szemben állók kommunikációjának lehallgatása érdekében. Az üzlet beindult, és hamarosan olyan sikerek fémjelezték a kooperációt, mint a híres német katonai kód, az Enigma feltörése. A háború után a politikusok úgy jártak, mint a medve, amelyik rákapott a mézre és onnan kezdve semmi kedve fáradságos munkával a málnásban kóborolva gyümölcsöket szedni: a szakembergárdát és a technikát megtartják, már csak új ellenség után kellett nézni.

Sztálin megteszi nekik ezt a szívességet, s 1948-ban a nyugati szövetségesek (az úgynevezett UKUSA-egyezményre támaszkodva) korszerűbb keretekbe ágyazva kezdik újra az együttműködést, melyet fokozatosan szélesítenek és mélyítenek: a rendszerhez (szakemberekkel, logisztikával, technikával és megfelelő helyszínek biztosításával) egymás után csatlakozik Kanada, Ausztrália, majd Új-Zéland; napjainkra a globális angolszász fül mindent hall és mindent rögzít, Anchorage-től Aucklandig. A hetvenes években további államok jelzik kooperációs szándékukat (az NSZK, Dél-Korea, Norvégia, Japán), de a hálózat maga megmarad belterjes angolszász klubnak. A nyolcvanas évek második felében egyre több hír szivárgott ki a titokzatos lehallgató-rendszerről, s a sajtó (legelőször Duncan Campbell skót újságíró) ekkor kezdte el Echelon-nak hívni a „hivatalosan” P415-ös projektnek nevezett komplexumot (katonai szaknyelven a csapatok lépcsőzetes felállítását nevezik így).

Ha egészen röviden, laikusok számára közérthető módon kellene meghatároznunk az Echelont, akkor annyit kellene mondanunk: globális lehallgatórendszer, amely a bolygónkon (földön, vízen, víz alatt, avagy a levegőben), bármilyen műszaki eszközzel vagy módszerrel folytatott, illetve továbbított kommunikációt rögzíthet, a kódolt közlést megfejti, kielemzi, értékeli, majd következtetéseit az illetékesek asztalára helyezi. Előtte nincsenek biztonságban a telefonbeszélgetések, az elektronikus levelek, a rádióüzenetek, függetlenül attól, hogy műholdon, klasszikus vagy optikai kábelen, esetleg más, tetszőleges csatornán jutnak el A-ból B-be.

A tagállamok közül – vajon miért nem túl meglepő módon? – az USA az első az egyenlők között; szakosodott kormányzati szerve, a Fort Meade-ben székelő NSA (National Security Agency, Nemzetbiztonsági Ügynökség) összesíti és elemzi azt a napi mintegy 5 milliárd (!) üzenetet, amelyet a számítógépek szűrői (valamilyen, előre betáplált és természetesen változtatható tulajdonsága miatt: címzett, szerző, kulcsszavak, időpont, nyelv, hangfekvés, akcentus, stb.) kiválasztanak a több ezermilliárdból. Munkájukat földi radarok százai és távközlési kémműholdak tucatjai segítik.

Mindaddig, amíg az Echelon emberei kizárólag a köz- és nemzetbiztonság érdekében tevékenykednek, illetve addig, amíg a politika a szakemberek által rendelkezésre bocsátott információkat csakis a közjó előmozdítása végett hasznosítja (kérem, ne nevessenek…), addig nem is lenne semmi baj, azonban számos jel utal arra, hogy a legbizalmasabb adatok felhasználása sajátos (néha roppant szűk és önös) érdekek mentén történik. Többször előfordult már, hogy nagy amerikai cégek úgy nyertek versenytárgyalást európai vagy ázsiai konkurrenseikkel szemben, hogy az Echelon szerepe legalábbis nem volt megnyugtató módon kizárható (például az elmúlt évek Boeing-Airbus versenyfutása a megrendelőkért elég komoly vihart kavart titkosszolgálati berkeken belül is).

Emberjogi és adatvédelmi szervezetek több kampányt indítottak már az Echelon ellen; ezek egyikének az volt a (kicsit romantikus és minden szakmai ismeretet nélkülöző) alapötlete, hogy minél rövidebb idő alatt minél több olyan magánüzenet (telefonbeszélgetés, email, telefax, stb.) szülessen, melyek mindegyike minél több olyan kódszót tartalmaz, amelyek (legalábbis az ötletgazdák szerint) biztosan szerepelnek az Echelon által monitorizáltak között: bomba, Allah, Mohamed, robbanás, dzsihád, gyutacs, TNT, stb. A lelkes, de sem hírszerzésileg, sem számítástechnikailag nem túl képzett amatőrök arra számítottak, hogy az ily módon megnövekedett forgalom lebénítja – sőt: leégeti (?) – az NSA számítógépparkját. Mondanunk sem kell: a kritikus időszakban Fort Meade gyakorlatilag nem érzékelt szignifikáns növekedést; azoknál az esetszámoknál, amelyekkel ők dolgoznak, naponta pár százezerrel-millióval több megszűrt üzenet meg sem mozdította a mutatókat.

Az Echelon meglétét sokáig tagadták ugyan, de mára annyira nyilvánvalóvá vált a létezése, hogy az érintett államok és szervezetek eljutottak addig a pontig, hogy kényesebb esetekben „sem cáfolni, sem megerősíteni nem hajlandók” a sajtó vonatkozó értesüléseit. A rendszer, illetve ennek üzemeltetői újabb létjogosultsági muníciót (és további dollár-tízmilliárdokat) kaptak a terrorizmus elleni globális harc meghirdetése, vagyis 2001. szeptember 11. óta. Azóta – a túl sokat kérdezők és nyugtalankodók lecsillapítására – számtalanszor vették kölcsön a CIA jelmondatát, fennen hirdetve, hogy rájuk is érvényes a sokat idézett bekezdés a Szentírásból:

És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.        

                                                                                                              (János, 8:32) 

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatjátok.