Az elmúlt két évtizedben többünknek megadatott, hogy egészen közelről nézhessük végig, amint tágabb térségünk három állama darabjaira hullik, főként azért, mert egynél több nemzet lakta. Ezekből az eseményekből kiindulva sokan hihetik, hogy a más nyelvű szomszédra ferde szemmel nézni: kelet-európai emberi hiányosság. Nekik a "Belgium" címkével ellátott híreket ajánljuk tanulmányozásra.

Az április elsejék visszatérő politikai álhírei között évek óta bérelt helye van a nyugat-európai állam szétszakadásáról, megszűnéséről és/vagy Hollandia, valamint Franciaország közötti felosztásáról szóló tudósításoknak. Egyre kevesebben nevetnek rajta, s ezzel párhuzamosan egyre több belga gondolkodik el a korántsem vicces lehetőségen: miért is ne?

Vallás kontra nyelv

Az ország 1830-as megalakulása nagyrészt egy vallási alapú szabadságharcnak köszönhető: a Németalföldi Egyesített Királyság gazdagabb, déli (katolikus) tartományai nehezményezték, hogy uralkodójuk protestáns, továbbá azt, hogy az általuk megtermelt nemzeti vagyon jelentős része északon köt ki. A vallási hovatartozás erősebbnek bizonyult a nyelvi kötődéseknél, s így (a francia anyanyelvű vallonok mellett) a zömében katolikus flamandok is a szétválás mellett döntöttek, noha a protestáns hollandok által beszélt nyelv regionális változatát használják.

Fordul a kocka

Létrejött tehát az elsődlegesen francia nyelvű és kultúrájú, katolikus Belga Királyság, amely problémákkal bár, de komolyabb belpolitikai zökkenők nélkül átvészelte az első mintegy 140 évet. A huszadik század hatvanas éveire azonban a gazdasági helyzet megfordult: az északi (flamand) területek lettek a fejlettebbek, iparosodottabbak, gazdagabbak, s azóta ők érzik úgy, hogy sokkal többet fizetnek a közös kasszába, mint déli (vallon) honfitársaik. Tegyük gyorsan hozzá: ezt nemcsak szubjektív benyomás, hanem közgazdasági statisztikákkal is alátámasztható tény.

Alkotmányreform izomból

Egyre erősebbé váltak a flamand nacionalista mozgalmak, egyre sikeresebben szerepeltek a kívülállók számára szinte áttekinthetetlen belga választási rendszer különféle szintjein és fordulóiban, mígnem 1970-re kiharcoltak egy alkotmányreformot, amely nyelvi alapon osztotta három részre az országot: Flandriára, Vallóniára, valamint a (hivatalosan kétnyelvű, de főként franciául beszélő) fővárosra, Brüsszelre.

Csökkenő központi befolyás

A keményvonalas flamand politikai pártok eredményeinek köszönhető, hogy a központi belga kormány befolyása évről évre csökken, s a szövetségi választásokat követő kormányalakítási procedúra egyre hosszabb és döcögősebb. A nyelvi régiók és a helyi közösségek egyre több közjogi lehetőséghez jutnak, amelyekkel – szakember- és tapasztalat-hiány, elégtelen anyagi források, legitimációs problémák, stb. miatt – nem mindig tudnak élni.

Flamand érdek?

Két komolyan vehető párt tűzte zászlajára Belgium felosztását és egy önálló Flandria megteremtését (a több tucatnyi kulturális, politikai és hagyományőrző szervezetről, klubról vagy körről most nem beszélünk): a jobbközép Nieuw-Vlaamse Alliantie (Új Flamand Szövetség, az északi régióban kormányon van), valamint a beszédes elnevezésű, szélsőjobbos Vlaams Belang (Flamand Érdek), amelyet – radikális és néha szalonképtelen megnyilvánulásai miatt – a politikai spektrum többi szereplője kiközösít ugyan, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy támogatásuk Flandriában évek óta 25-30 százalék (!) körül mozog.

A vallonok maradnának

A flamandokkal szemben a franciaajkú belgák döntő hányadának esze ágában sincs kilépni a föderációból, a Franciaországhoz történő esetleges csatlakozás gondolatától pedig száz vallon közül kilencvenötnek a hideg futkározik a hátán. Egy önálló Vallónia sem lelkesíti őket, noha elemzők szerint (a gunyoros flamand megjegyzésekkel szemben) gazdasági szempontból akár még életképes is lehetne. Ők tudják, miért ragaszkodnak Belgiumhoz; talán a sör teszi, vagy a royalista szemlélet.

Kínos baki

L'union fait la force – ez a mottó áll a belga címerben. Egységben az erő. Hacsak abban nem – teheti hozzá cinikusan a külső szemlélő, miközben visszaemlékszik arra az elképesztő jelenetre, amikor tavaly nyáron az (akkor még csak kijelölt) belga szövetségi kormányfő (Yves Leterme, a Flamand Kereszténydemokrata Párt színeiben) arra a riporteri kérésre, hogy dúdolja már el a belga himnuszt, habozás nélkül a Marseillaise-t kezdi énekelni…

És mi, belgák, hová álljunk?

Egy esetleges szakítás jócskán felbolygatná a második világháború óta változatlan nyugat-európai államhatárok körüli állóvizet; az Unió természetesen nem fog beleszólni egy esetleges, az ország kettéválásához vezető békés, politikai döntésbe, még akkor sem, ha Padánia, Katalónia vagy Baszkföld egyes lakói számára precedens-értékű jelzés lenne Belgium szakadása.  Az EU igazgatási központja, Brüsszel lakói már többször kijelentették: felőlük mehetnek a flamandok jobbra, a vallonok balra, de őket mindenki hagyja békén; ha kell, független városállamot alapítanak és megmutatják, hogy vannak még belgák is Belgiumban.