1961. augusztus 13-ra, egy kánikulai vasárnapra virradó hajnalon berliniek tízezrei ébredtek munkagépek zajára. Ablakaikon kinézve meglepő látvány szemtanúi voltak: egyen-kezeslábasokba öltöztetett (mint utólag kiderült, Szászországból erre a célre az NDK fővárosába különvonatokon szállított) munkások ezrei katonai teherautók százairól rakodták le a feltekert szögesdrót-hengereket, mások pedig a felsorakozó mintegy 15 ezer keleti határőr vigyázó tekintete előtt szorgoskodtak a demarkációs vonalon: a későbbi Berlini Fal építése elkezdődött.

A második világháborút követő békekötések után a Reich egykori fővárosának 46 százaléka maradt szovjet kézben, a három nyugati szövetséges (az USA, az Egyesült Királyság és Franciaország) a másik felén osztozott, mert Moszkva (jóindulata és együttműködési szándéka jeleként) az itteni megszállási feladatokat átengedte akkori fegyverbarátainak. Ily módon a berliniek (mint később kiderült: szerencsésebbik) fele a nyugati demokráciák által diktált szabályok szerint folytatta életét, míg a többiek a Vörös Hadsereg és a KGB (valamint később a Stasi) árnyékában próbálták feledni a Hitler-korszakot.

Tömeges menekülés

A Szovjetunió már a hidegháború első éveiben hatványozottan megbánta, hogy lemondott a csapatai által elfoglalt Berlin nyugati részéről. A város szektorai közötti életszínvonalbéli különbségek már 1948-ra nyilvánvalóakká váltak (hogy a sajtó- és szólásszabadságról, valamint a gyülekezési jog érvényesüléséről ne is beszéljünk), s miután a nyugati városrész közel egy évig tartó blokádja sem hozta meg a Sztálin által remélt eredményt, a keletiek egyre nagyobb számban döntöttek úgy, hogy boldogulásukat az amerikai, a brit vagy a francia szektorban keresik tovább: 1950-től kezdve átlagosan naponta (!) 550-600 keletnémet polgár sétált át a berlini zónahatárokon úgy, hogy esze ágában sem volt visszatérni az NDK-ba.

Demográfiai mélypont

1961-re a „német munkás-paraszt állam” olyan demográfiai katasztrófa szélére került, amiről mindenki elképedve beszélt, keleten és nyugaton egyaránt: tíz év alatt több, mint két és fél millióan hagyták el az országot, zömükben Berlinen keresztül. A vasfüggönynek nevezett műszaki zár már ott húzódott ugyan az NSZK és az NDK között, de a hajdani birodalmi fővárosban még viszonylag probléma nélkül lehetett átsétálni a szovjet zónából például az amerikaiba, amit munkavállalók százezrei nap mint nap meg is tettek, többek között a (már akkor is magasabb) nyugati bérek vonzerejének engedelmeskedve.

A tűréshatár

Walter Ulbricht (a keletnémet kommunista párt főtitkára, s egyszemélyben az NDK államfője) 1961 nyarán egy részletes kimutatást kér az emigrálókról; tudta ő, hogy komoly a helyzet, de a keletnémet állambiztonsági szolgálat által (valódi poroszos precizitással) összeállított értékelő jelentés olvastán még az ő sokat próbált gyomra is összerándult, akkorra ugyanis a napi átlagos berlini menekültszám elérte az ezret. Gyors telefon Moszkvába, majd egy személyes konzultáció Hruscsovval, illetve a Varsói Szerződés tagállamainak többi vezetőjével a Kremlben, s az ötletre mindenki rábólint: elkezdődhet a belberlini fal építése.

Az igazi Vasfüggöny

A szögesdrót-opciót csak átmenetinek szánták: augusztus 16-án elkezdődött a későbbi, három és fél méter magas, vasbeton-elemekből felhúzott klasszikus fal építése, amelyet az elkövetkezendő hónapokban-években minden szempontból méltóvá tettek a világ egyik legjobban őrzött államhatárához: elektromos érzékelőrendszer jelzőrakétákkal, csúszópórázas kutyafuttatósáv (természetesen német juhászokkal), homokkal beszórt és folyamatosan gereblyézett nyomsáv, 12 méter magas őrtornyok géppuskafészekkel, folyamatos megvilágítás, útakadályok, mozgásérzékelők… A Berlini Fal harminc éven át nemcsak Németország, hanem Európa (és a világ) kettéosztottságának közhelyszerű szimbóluma volt.

A kettészelt város

A város nehezen szokta meg a kettéosztottságot, hiszen a tömegközlekedéstől az elektromos hálózaton át a csatornázásig és a hulladékkezelésig (legalább részben) minden alrendszert meg kellett változtatni – mindkét oldalon. A fal által teljesen körbezárt Nyugat-Berlinben eleinte krónikus munkaerőhiány lépett fel és ellátási gondok mutatkoztak, míg az NDK fővárosában több tízezer családnak át kellett gondolnia a költségvetési tételeket, hiszen a nyugatnémet márka-forrás elapadásával komoly bevételektől estek el.

Túlélési arány: 50%

A fal teljes hosszúságában, fennállása egész ideje alatt keleti oldalon szigorított tűzparancs volt érvényben, s a kommunista rendszer minden alkalmat, eszközt és módszert megragadott, hogy állampolgárait elriassza a disszidálásnak még a gondolatától is. Ennek ellenére 1961 és 1989 között összesen 268-an kísérelték meg a szökést, s minden második próbálkozás sikerrel is járt; 125-en azonban életüket vesztették, közöttük nyolc NDK-határőr, illetve kilenc olyan nyugat-berlini, akik a szökni vágyókat segítették és eközben elővigyázatlanul áttévedtek keleti területre.

Checkpoint Charlie

A belnémet határ körülbelül százhúsz kilométer hosszúságú berlini szakaszán 25 határátkelőhelyet alakítottak ki, amelyeket – talán mondanunk sem kell – csak az NDK oldaláról őriztek; nyugati részen az ott szolgálatot teljesító amerikai, brit vagy francia katona, esetleg a nyugat-berlini rendőr maximum statisztikai célból kérdezte meg az utazás célját, de útlevélellenőrzés nem volt. Számos honfitársunk emlékeiben él a Friedrichstrassenál található Checkpoint Charlie átkelőhely, melynek nyugati oldalán húsz évig látoghatható volt a fal (és a menekülések) múzeuma, ahová (nagyon stílszerűen) Vasfüggönyön túli útlevéllel a belépés ingyenes volt…


Faldarab, mint szuvenír

A Berlini Falat 1989 novemberének közepén, a határnyitást követő napokban kezdték el bontani a berliniek, mintegy magánszorgalomból. A megszüntetéséről szóló hivatalos döntés 1990. július elsején, a német valutaunió életbelépésének napján vált hatályossá, s az akkor még létező NDK hadseregének és határőrségének műszaki alakulatai folytatták a spontán, állampolgári bontást. Hat (egyenként pár tucat méteres) szakaszát kegyeleti és históriai megfontolásokból, mementóként meghagyták; valódi (vagy ennek vélt) darabjait a mai napig meg lehet vásárolni a berlini bolhapiacok valamelyikén…

A cikk bővített, rendezői változatát ide kattintva olvashatjátok.