150 évvel ezelőtt egy földlakóra 34 ezer köbméter édesvíz-tartalék jutott; napjainkra ez a szám kevesebb, mint az egynegyedére esett vissza.

Az emberiség – tagjainak közismert egyéni, továbbá kollektív bölcsességére támaszkodva – mindenért és minden miatt háborúzott már az elmúlt évezredekben, a termőföld és az altalaj ásványkincsei feletti rendelkezés jogától a melegvizű kikötőkhöz való hozzáférésen keresztül egészen bizonyos labdarúgó-mérkőzések eredménye miatt, a különösen visszataszító ideológiákról nem is beszélve.

Senki nem lepődik meg azon, hogy bolygónk egyik legegyszerűbb vegyülete, ugyanakkor a szerves élet nélkülözhetetlen molekulája, a humorosnak szánt, de kémiailag teljesen korrekt elnevezésű dihidrogén-monoxid már nagyon régen felkerült arra a dicsőségtáblára, amelyen a hadtörténelem véres trófeái sorakoznak.

Igen: a vízről van szó; közelebbről az édesvízről. Miközben a Föld lakossága naponta mintegy háromszázezer fővel gyarapodik, víztartalékaink mennyisége hellyel-közzel állandó (sőt: apad); óvatos becslések szerint a világon száz ember közül 42 nem jut annyi vízhez, amennyire egészséges életviteléhez feltétlenül szüksége lenne (s amit szakemberek naponta és fejenként minimum 100 literben állapítottak meg).

Ahogyan a mottóból is láthatjuk, a Közel-Kelet sosem volt az a kifejezett aquapark vagy wellness-központ; nem kell meglepődni tehát azon, hogy a sok ideológiai, vallási, kulturális és egyéb hangzatos (nagyrész ordas módon hazug) köntösbe csomagolt lózung hátterében a Maslow-piramis alapjához sokkal közelebbi szükségletek kielégítése húzódik. Mivel arrafelé gyakorlatilag a Jordán és csatolt részei jelentik az édesvizet, vízgyűjtő területének négy állama időről időre egymásnak feszíti izmait és megpróbálkozik a bibliai folyó felett elérhető maximális ellenőrzés megszerzésével.

A számtalan oda- és visszavágóból álló meccsen jelenleg egyértelműen a zsidó állam vezet. A híres, hatnaposnak becézett háború (1967. június 5-10) egyik, szélesebb körben nem annyira ismert oka az volt, hogy Izrael az akkori szír határ melletti Kineret (klasszikus műveltségűeknek: Genezáreti) tóból (amely a Jordánon kívül Izrael egyetlen komoly felszíni édesvíz-tartaléka) 1964-ben módszeresen elkezdte kiszivattyúzni a vizet a Negev-sivatagban létesítendő telepek melletti őshonos homokot és importált termőföldet öntözendő, s ezzel jelentősen csökkentette az akkor még Szíriához tartozó Golan-fennsík alatt húzódó talajvíz mennyiségét.

Válaszul az arabok eltérítették a Jordán egyik-másik mellékfolyócskáját, viszontválaszul az izraeliek még több vizet pumpáltak ki a Kineretből, viszont-viszontválaszul a szír csapatok lövöldöztek egyet-kettőt a tavon halászó izraeliekre, valamint a környék kibucnyikjaira és így tovább. Három éven keresztül folytatódott az egyre fokozódó intenzitású adok-kapok, mígnem a már említett, egészen pontosan 134 órán át tartó háború végén a teljes Golan izraeli kézbe került (hogy a Sinai félszigetről és Jeruzsálemről most ne is beszéljünk).

Ha már a földfelszín alatti vízről és annak stratégiai jelentőségéről bátorkodtam szólni:

Lévén, hogy a kivonható talajvíz átlagos, teljes megújulási ciklusa a Közel-Keleten 1200-1300 év, nem nehéz prognózisokat felállítani: ha ennek a víztartaléknak a kinyerése és felhasználása a jelenlegi feszített ütemben folyik, nemcsak a természetes, föld alatti víztározók 30-50 éven belüli kiürülésével kell számolni, hanem például azzal is, hogy az üresen maradt, Gáza-övezet alattiakba be fog szivárogni a közeli tengervíz – ami visszafordíthatatlanná teszi az ivóvízvesztés fájdalmas folyamatát. Az utóbbi 10 évben közhellyé koptatott, s a globális felmelegedés szókapcsolattal jelölt környezeti jelenség víztartalékokra gyakorolt negatív hatásával pedig még a legoptimistább előrejelzések is kénytelenek számolni.

És hogy ne csak Izraelt marasztaljuk el: Szaúd-Arábia (a térség többi államához hasonlóan) presztízskérdést csinál a saját vízből – már amióta (és ameddig) a kőolajból származó bevételei ezt megengedik. Mezőgazdászok, hidrológusok és katonák 1992-ben elszörnyedve mesélték egymásnak nemzetközi konferenciákon, hogy a roppant konzervatív sivatagi monarchia rekordnagyságú, négy millió tonnát valamivel meghaladó gabonatermésének öntözését – Fahd király személyes utasítására – hónapokon keresztül saját talajvíz-tartalékaikból fedezték. A fúrások, a csőrendszerek lefektetése, az öntözőcsatornák kiépítése, a 40-45 fokos hőségben villámgyorsan párolgó víz folyamatos pótlása összesen 2,2 milliárd (olaj)dollárjába került az országnak, miközben a fenti, észveszejtő áron megtermelt gabonamennyiséget 650 millió dollárért bármelyik kanadai, amerikai vagy európai exportőr a rijádi raktárak kapujáig szállította volna, s nem utolsósorban megmaradt volna több tízmillió köbméter ivóvizük…

150 évvel ezelőtt egy földlakóra 34 ezer köbméter édesvíz-tartalék jutott; napjainkra ez a szám kevesebb, mint az egynegyedére (8 ezerre) esett vissza. A biztonságpolitikai szakértők egy része mérget merne venni arra, hogy a következő nagy (minimum regionális) háborúk egyik kirobbantója az édesvíz feletti rendelkezési jog lesz. Másik részük azt állítja, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában állandósulni fognak ugyan a víz miatti kisebb-nagyobb konfliktusok, de ezek eszkalációjától (legalábbis szerintük) nem kell tartanunk. Hogy valójában mi fog történni, meglátja, aki megéri.

Egy amerikai Közel-Kelet-szakértő kicsit merész, de elgondolkodtató szavaival búcsúzom: Aki a vizet ellenőrzi, ellenőrzi a területet; aki a területet ellenőrzi, ellenőrzi a kőolajat; aki a kőolajat ellenőrzi, ellenőrzi a világgazdaságot.

A cikk kibővített változatát ide kattintva tudjátok elolvasni.