A Kínába irányuló, kötöttségek nélküli ópiumexportért indított brit offenzíva egyik fontos hozadéka volt Hongkong angol kézbe kerülése. A gyarmattal 150 éven át büszkélkedtek, noha az ópiumháború Britannia legszégyenteljesebbjének tekinthető.

Napjainkban, amikor a kábítószerellenes küzdelem minden magára valamit is adó kultúrállam prioritásai között szerepel (és most hagyjuk a hollandiai coffee-shopok létjogosultsága fölött folytatott vitát…), furcsának tűnhet visszatekinteni úgy 150 évre a történelemben. Igen, a XIX. század derekán a modern európai demokráciák egyik bölcsője, a dicsőséges Britannia fegyverrel kényszerítette Kínát arra, hogy – piacait és kikötőit megnyitva – korlátlanul és ellenőrizetlenül fogadja be a brit (később a francia és az amerikai) árukat, többek között az ópiumot.

A mindenható Társaság

Nem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy az 1601-ben megalakult Brit Kelet-indiai Társaság (a továbbiakban: BKT) állam volt az államban: több, mint háromszáz éven keresztül olyan kereskedelmi monopóliumokkal rendelkezett a Brit Birodalomban és csatolt, illetve függő részein (vagyis a földkerekség úgy egyötödén), hogy napjainkban ezek töredékéért bármelyik kőolajkitermelő óriás teljes igazgatótanácsa odaadná lelki üdvösségét (már ha lenne nekik olyan).

Máktelepítés

A XVIII. század közepére a BKT (melynek fő tevékenységi területe – micsoda meglepetés! – India és vonzáskörzete volt) rájött, hogy a hatalmas félsziget egyes részei kiválóan alkalmasak a több, mint háromezer éves múltra visszatekintő narkotikum, az ópium anyanövényének, a máknak a termesztésére. Jó kereskedőkhöz méltó módon a kínálat megteremtését követően a  következő lépés a kereslet kialakítása volt: ázsiai léptékkel számolva egy kőhajításra ott terpeszkedett Kína, a már akkor is elképesztő számú, megfizethető élvezetek után áhítozó lakosságával.

A felvevőpiac megteremtése

A nagyüzemi máktermesztés, valamint az ópium exportja villámgyorsan elkezdődött. A BKT olyan módszerekkel és haszonkulccsal dolgozott, amelyek hallatán a Gazdasági Versenyhivatal valamennyi munkatársa a mai napig sírva fakad, ha csendes munkahelyi kávézások során szóba kerül.

Függőség, mint tömegjelenség

A kínaiak roppant fogékonynak és befogadónak bizonyultak az új tudatmódosító szerrel szemben: elképesztő gyorsasággal és sűrűségben nyitottak azok a műintézmények, amelyek nemes egyszerűséggel az ópiumbarlang elnevezést kapták, s amelyek utóbb modellként szolgáltak a hasonló európai és amerikai utódok számára. 1835-ben eltörölték a BKT monopol-jogát, s az ópiumexportőrök száma megtízszereződött.

Az igazi Vasprefektus

A több milliónyi, ópiumfüggővé vált és nettó zombisorsra jutott munkavállaló miatt a Mennyei Birodalom 1839-re a népegészségügyi és nemzetgazdasági katasztrófa állapotába került. A nagy számok törvénye még Ázsiában is hatályos, akadt tehát egy valóban megvesztegethetetlen kínai főhivatalnok, Kanton tartomány császári főbiztosa, bizonyos Lin Ce-hszü, akinél betelt a pohár: megnyerte magának az uralkodó, Tao-kuang támogatását, majd – valódi távol-keleti Vasprefektusként – lecsapott a kábítószerre: minden felkutatható raktárat felgyújtatott, pár ezer kínai dílert kivégeztetett, a külföldieket kiutasíttatta az országból, majd egy igen udvarias, de határozott hangú levelet írt Viktória királynőnek, amelyben arra kérte: ha Angliában be tudták tiltani az ópiumot annak roppant káros hatásai miatt, lenne szíves megakadályozni a kábítószer Kínába történő exportálását.

A haditengerészeti válasz

A brit uralkodó sajnos nem tudott időt szakítani egy válaszlevélre, viszont az angol haditengerészet pont ráért, úgyhogy 1840 júniusában a flotta felvonult a kínai partok előtt, pár csatában ronggyá lőtte a mintegy tízszeres túlerőben lévő, de kezdetleges fegyverekkel ellátott, gyengén kiképzett császári csapatokat, lerombolta az erődítményeket, vagy ahogy a bölcsészek mondanák: a minőség diadalmaskodott a mennyiségen.

A békekötés

1842 augusztusában aláírták az első ópiumháborút lezáró Nankingi Szerződést, melynek értelmében Kína – nagyon komoly összegű jóvátétel kifizetését követően – minden kereskedelmi előjogot megad az angoloknak, nem támaszt akadályt az ópium importja elé, és nem utolsósorban Hongkong ekkor kerül – akkor még úgy hitték: örökös – brit fennhatóság alá.

A második

1856-ban a történelem megismétlődik: a második ópiumháború jóformán csak két dologban különbözött az elsőtől: a briteken kívül (eltérő mértékben) részt vettek benne a franciák, amerikaiak, németek és oroszok is, valamint abban, hogy a végén (1860-ban) Kína még nagyobb pofont kapott, mint az első után. Történészek szerint a 260 évig uralkodó Csing-dinasztia leépülése és az 1912-es bukásuk előkészítése a két ópium-háborúnak tulajdonítható.

A cikk kibővített változata ide kattintva olvasható.