A pekingi olimpiai játékok alatt egy rendőrőrs ellen elkövetett robbantásos merénylet útján ismét hallatta hangját a kínai hatóságok által következetesen és kategorikusan terroristának aposztrofált, és döntő többségben ujgurokból álló Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom. Mivel az ujgurokhoz bennünket állítólag ősrégi vérségi kötelék is fűz (amire mérget azért senki ne vegyen), nézzük meg egy kicsit közelebbről: kik is ők, és mit akarnak?

Kínai, iráni és görög források már az időszámításunk előtti harmadik században beszámolnak a harcias ujgur törzsekről („fehér emberek hosszú, világos hajjal” – ahogy egy korabeli kínai utazó látja őket), akik a Sárga folyó és a mongol sztyeppék között éltek. Az évszázadok során a szomszédos kínai állam mindig megpróbálta bekebelezni őket, ha nem egyéb, már csak az itt húzódó Selyemút feletti totális ellenőrzés okán. A hivatalos kínai álláspont szerint Hszincsiang (vagyis az „új határvidék”) már az időszámításunk előtti első században a Mennyei Birodalom szerves részévé válik – ezzel az ujgurok (akiknek őseit a bizánciak „fehér hunoknak” nevezték) persze nagyon nem értenek egyet.

A nyolcadik században már államuk is van, amelynek legfontosabb szövetségese a szomszédos Tibet, illetve az egyre erősödő iszlám. Véres csatákban rendszeresen megütköztek mindenkivel a környéken, s a harcok eredményeként sikerült részleges függetlenségüket megőrízniük, természetesen holmi esetenkénti adófizetés, illetve – szükség esetén – katona-kiállítás fejében. Érdekes módon többször a kínaiak oldalán forgatták a fegyvert, a többi nomád nép elleni harcok során.

A középkori ujgur történelemből egyetlen momentumot feltétlenül szükséges kiemelnünk, ennek világtörténelmi jelentősége miatt: 751-ben, a közép-ázsiai Talass folyó völgyében az egyesült ujgur-arab-tibeti seregek hatalmas győzelmet aratnak a területre benyomulni szándékozó kínai Tang dinasztia csapatai fölött; visszaverik őket s ezzel eldőlt, hogy ez a vidék lesz az iszlám, illetve a kínai civilizáció közötti kulturális és földrajzi törésvonal. Az ujgurok földjét (Ujgurisztánt) Kelet-Turkesztánnak is nevezik, s mint ilyen, (számukra) sajnálatos módon a kínai érdekszférába esik. Láthatjuk, hogy törésvonal mentén lakni sosem volt jó program.

Nagyjából ezer év viszonylagos békés egymás mellett élést követően a 19. század utolsó negyedében – finom brit noszogatásra; tizenöt évvel vagyunk a második ópiumháború után – a Csing dinasztia hadserege benyomul Ujgurföldre (Viktória királynőt ugyanis joggal nyugtalanította az orosz cár egyre nyilvánvalóbb érdeklődése Kelet-Turkesztánt illetően). A kínai történelemkönyvek ezt az akciót szerényen csak „Hszincsiang tartomány megalakításának” nevezik; az ujgurok egymillió lemészárolt civilről, felgyújtott településekről és kínai alapossággal végrehajtott, módszeres állami terrorról beszélnek.

1884 és 1949 között a régió kínai katonai kormányzóságként létezett. Az ujgurokra mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy sztoikus nyugalommal beletörődtek volna a sorsukba: a kínai császári uralom 65 éve alatt gyakorlatilag folyamatos volt a lázadás, napirenden voltak a felkelések, akárcsak az ezeket menetrendszerűen követő megtorlások, melyek során nem számított rendkívülinek, amikor egy-egy alkalommal – mintegy pedagógiai célzattal – több száz ujgurt végeztek ki nyilvánosan.

A második világháború előtt három, majd azt követően öt évig létezett az ujgurok (és a velük együtt élő más nemzetiségek: türkmének, kirgizek, tádzsikok) független állama, a Kelet-Turkesztáni (Iszlám) Köztársaság, de Sztálin és Mao lokális egyezségének megfelelően 1949-ben a kínai hadsereg bevonul a területre, s az ujgurokat „békés úton felszabadítja”. Hogy mi alól, azt csak a pekingi ideológusok tudnák megmondani.

Az egykori Ujgurisztánt jelenleg Hszincsiang-Ujgur Autonóm Tartománynak (Xinjiang Uygur Zichi Qu) hívják; ez a Kínai Népköztársaság északnyugati egyhatoda. A mintegy tizenhat magyarországnyi területen közel húszmillióan élnek, de az ötvenes-hatvanas évek intenzív betelepítési hullámainak következményeként az ujgurok aránya 50 százalék alá csökkent. Ez a tény azonban nem akadályozza abban az ujgurokat, hogy – egyre erőszakosabb módszerekkel – egy önálló, független állam létrehozását szorgalmazzák. Első lépcsős követelésként a kisebbségi jogok számonkérése van napirenden, a tartományban ugyanis minden komolyabb állami és párt-beosztás han (azaz kínai) kézben van.

Peking – kihasználva, hogy a számtalan ujgur autonomista szervezet és mozgalom közül kettő bizonyíthatóan kapcsolatban állt az al-Kaidával (egyikük a bevezetőben már említett Kelet-Turkesztáni Iszlám Mozgalom) – habozás nélkül terroristának és vallási szélsőségesnek bélyegez minden kisebbségi egyesületet a tartományban, a bélyeggyűjtőktől az ebtenyésztőkig, amennyiben azok a „függetlenség” szó körülírásával akár kísérleti szakaszig eljutnak.

Az elkövetkezendő száz évben Ujgurisztán Kínától történő elszakadásának körülbelül akkora valószínűsége van, mint annak, hogy a dalai láma lesz a kínai kommunista párt főtitkára. A nemzeti önérzet szava mellett figyelembe kell venni, hogy 1961 óta Kína ebben a – kétségkívül ritkán lakott – tartományban hajtja végre kísérleti nukleáris robbantásait, ráadásul az itteni altalajkincsek nélkülözhetetlenek a kínai gazdaság számára. Arról pedig végképp nem is beszélve, hogy Ujgurisztánon keresztül érkezik a kazah kőolaj a kínai hátországba.

Az elmúlt években Peking számtalan mecsetet és iszlám iskolát záratott be, több tízezer muzulmánt vett őrizetbe, s mindezt a terrorizmus elleni fellépés jegyében. Kína nem habozik jelentős nemzetközi érdekérvényesítő képességét bevetni annak érdekében, hogy a külföldre menekült – általa szélsőségesnek bélyegzett – ujgur mozgalmárok ott se érezzék biztonságban magukat. 1996 óta a tartományban különleges rendőri és katonai alakulatok tartózkodnak, és a belügyi adminisztráció nagyszabású, komplex műveletsorozatot indított a szakadárok ellen, amelynek a mai napig nincs vége.

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatod el.