Ha magyar ember az Idegenlégióról hall, elsősorban Rejtő Jenőnek köszönhetően automatikusan a nagyhírű reguláris francia alakulat képe sejlik fel, amint legendás kepijükkel a fejükön marconán masíroznak, lehetőleg a szaharai homokdünék között. Kevesen tudják, hogy a gallok elit katonáin kívül létezik egy másik, kevésbé híres, de ugyancsak ütőképes, részben külföldiekből álló légió is: a spanyol La Legión.

A történet 1920-ban kezdődik, amikor XIII. Alfonz hispán uralkodó rendeletben engedélyezi három különleges katonai alakulat megalakítását abból a célból, hogy az akkor már eléggé nyugtalankodó tengerentúli gyarmatokon (főleg az izgága Marokkóban) a belső rendet kordában tartsák. A francia példából tanulva őfelsége tisztán látta, hogy a Spanyolországért ontott külföldi vér minden szempontból olcsóbb, mint a hazai, ezért rábólint arra a kérésre, hogy az új zászlóaljakba idegeneket is be lehessen sorozni.

A hasonlóságok mellett szembetűnő különbségek is vannak a két alakulat között: míg a franciába sorállományúként kizárólag külföldiek jelentkezhetnek, spanyol kollégáiknál nincs ilyen megszorítás. Ebből kifolyólag a Legiónban az idegenek aránya az elmúlt 88 év során 10-30 százalék körül mozgott, s ezt a hányadot túlnyomó részben dél-amerikai országok polgárai alkották. 1987 és 2000 között szüneteltették ugyan a külföldiek toborzását, de az ezredforduló óta ez ismét lehetséges.

Noha a politikai állásfoglalás egyetlen katonának sem válik szakmai dicsőségére, a spanyol polgárháborúban a Legión nem tudott semleges maradni és a köztársaság-ellenes, royalista felkelők oldalára állt; ebben a színvallásban komoly szerepe volt egy Francisco Franco nevű, egykori parancsnok-helyettesének, aki később 36 éven keresztül volt az ibériai ország mindenható állam- és kormányfője egyszemélyben.

A közel félmillió halottat eredményező testvérháború után az új államfő úgy köszöni meg a légió tevékeny közreműködését végső győzelmében, hogy a 18 zászlóaljból tucatnyit feloszlat, a maradék hatnak pedig a még mindig gyarmati Marokkót jelöli ki állandó állomáshelyül; Francónak bőségesen volt alkalma meggyőződni arról, hogy ezeket a legényeket jobb házon kívül tudni, minél távolabb Madridtól.

1956-ban Marokkó kikiáltja függetlenségét, s a spanyoloknak (a franciákkal együtt) távozniuk kell az észak-afrikai területekről. Alig egy év múlva azonban a légió visszatér a még mindig hispán gyámság alatt lévő Spanyol-Szaharába, ahol a szomszédos marokkóiak által feltüzelt bennszülöttekkel közel húsz éven keresztül folytatnak véres helyi háborút, egészen a terület 1976-os, az ENSZ által szorgalmazott függetlenségéig.

A Legión (amely a spanyol hadsereg szerves része) napjainkban ismét fogad külföldieket, de a spanyolok aránya 80% felett van; a maradék egy ötödöt azok a venezuelai, kolumbiai vagy ecuadori fiatalemberek alkotják, akiknek a zsoldos-szerep jelenti az egyetlen kitörési lehetőséget az otthoni (vélt vagy valós) kilátástalanságból. A légiósok Spanyolországot képviselve, esetenként NATO, ENSZ vagy EU-színekben ott vannak Afganisztánban, Boszniában és Dél-Libanonban, és két évig jelen voltak Irakban is.

A jelenleg mintegy négyezer fős alakulat tagjai arra a közel kilencven éves előjogukra a legbüszkébbek, mely szerint a katonai parádékon köldökig kigombolt egyeningben masírozhatnak, hagyományosan így demonstrálva, hogy nem félnek a haláltól. Sajátos divatfelfogásukkal ellentétben az egykori harci kiáltásukat modern korunk nem tolerálta, ezért a Viva la muerte! (Éljen a halál!) jelszó idestova negyven éve nem használatos, maximum a tüzes spanyol borok kíséretében lebonyolított szűkkörű és belterjes rendezvényeiken. Ezeken állandó főszereplő az ugyancsak hagyományos kabalájuk, egy valódi, nagyszakállú bakkecske, amely felvonulásaikkor is ott menetel a katonák előtt.

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatod el.