A minden előzetes várakozást meghaladó mértékű kőolajár-robbanás extra bevételekhez juttatta az orosz államkincstárat. Moszkva nem hezitált sokat a felhasználási területet illetően: hadseregének éhes szája mohón nyeli el a rubel-tízmilliárdokat.

A kilencvenes évek valódi ínséges időszakként írták be magukat a szűkölködésben amúgy meglehetős jártasságot szerzett orosz hadsereg évkönyveibe. Hónapokat késtek a fizetések, a felszerelés és a haditechnika tragikus állapota katonák százainak életét követelte a jobbára eltussolt üzemi balesetekben; a „járulékos veszteség” főkategóriaként vonult be az orosz döntéshozók bizalmas beszélgetéseinek toposzai közé.

Minden jel arra utal, hogy a hét (tizenhét?) szűk esztendőnek vége; az orosz védelmi minisztériumból egyre gyakrabban szűrődik ki pezsgősüvegek dugóinak pukkanása, a tábornoki gerincek egyre egyenesebbek, a pillantások egyre szúrósabbak, a beszédek egyre ércesebben szólnak: Putyin haderőreformja (melynek zászlaját legjobb tanítványa, Medvegyev továbbvinni látszik) meghozta első – önbizalomerősítő – gyümölcseit.

A katonai terülj-terülj asztalkám érzékeltetéséül itt és most csak egyetlen számszerű adatot idézünk: az elkövetkezendő hét évben új haditechnikai beszerzésre és fegyverzet-korszerűsítésre 190 milliárd dollárt költhetnek az egyenruhások; gazdasági szakértők szerint ez az összeg Moszkvában közel kétszer annyit ér, mint – mondjuk – az USA-ban, hiszen a bérköltség jóval alacsonyabb, illetve a nyersanyagok is kéznél vannak.

A korszerűsítésnek személyügyi vetülete is van, illetve lesz: megkezdődött a jelenleg mintegy 1,1 millió fős orosz hadsereg karcsúsítása, illetve hivatásos-szerződéses állományúvá konvertálása; a nagyratörő tervek szerint két év múlva az elsőlépcsős alakulatokban kizárólag profik szolgálnak majd, s 2015-ben a hadsereg tervezett összlétszáma nem haladja meg a nyolcszázezret. A katonai pálya vonzóbbá tétele érdekében fokozatosan – de erőteljesen – javítják a tisztek és tiszthelyettesek anyagi, egészségügyi és szociális ellátásának szintjét.

Az új szelek valódi nagyágyúkat is magukkal sodortak: egy hónappal ezelőtt mennie kellett például Jurij Balujevszkij hadseregtábornok, vezérkari főnöknek, aki jó pár álmatlan éjszakát okozott a gyengébb idegzetű nyugati elemzőknek azzal a jópofának szánt, idén januári kijelentésével, mely szerint Moszkva feljogosítva érzi magát megelőző jellegű nukleáris csapásra is, ha érdekei úgy kívánják. Pajkos mosollyal ugyancsak ő lengette be februárban, hogy az orosz hadsereg kész bevonulni Koszovóba, ha az egykori délszláv tartomány kinyilvánítja függetlenségét. Ez a két, férfiasnak szánt mondat többet ártott Oroszország Anyácska külföldi imázsának, mint három lokális csecsen háború és egy atomtengeralattjáró elsüllyedése együttvéve. Utódja az a Nyikoláj Makarov, aki – túl azon, hogy tud késsel-villával enni – minden szempontból elfogadhatónak tűnik a határokon túli partnerek szemében.

Senkit ne tévesszen meg a látszat: Moszkva szuperhatalmi álmai nem szívódtak fel nyomtalanul, de Putyin (többek között kágébés múltjából eredeztethetően) nem felhőtologató fantaszta, hanem kőkemény reálpolitikus: tudja, hogy a hosszúra nyúlt, kényszerű téli álmot követően a medvének erőt kell gyűjtenie, mielőtt ismét kicammog a tisztás közepére és szőrös mellkasát döngetve a mézet követeli. Az erőgyűjtéshez pedig keresve sem lehet jobb forrást találni, mint azok a fránya szénhidrogének: a jelenleg kitermelt, évi 550 milliárd köbméter földgáz mennyisége lassú, de biztos növekedést mutat, s 2020-ra várhatóan meghaladja a 660 milliárd köbmétert.

Hogy milyen lesz tíz-tizenöt év múlva az orosz hadsereg, senki sem tudja. Az viszont valószínűnek tűnik, hogy anyagi gondjai nem lesznek.

A cikk kibővített változatát ide kattintva olvashatjátok.