Amióta a hadszínterek háromdimenzióssá váltak, a szak-fegyvernemek illetékeseit két alapkérdés foglalkoztatja: hogyan lehet a levegőből váratlan csapást mérni az ellenségre, illetve (ezzel párhuzamosan) hogyan lehet a másik oldal hasonló próbálkozásait megelőzni. A probléma száz éves, a versenyfutás folytatódik.

2002. decemberének közepén George W. Bush aláírta a ballisztikus rakéták elleni védelemről szóló 23. számú elnöki nemzetbiztonsági útmutatót (NSPD-23), amelyben Oroszország megkapta az „új barát” jelzőt. A dokumentumban szerepel az „Együttműködés barátainkkal és szövetségeseinkkel” alcím is, amely tartalmazza, hogy első körben az Egyesült Királyságtól és Dániától kérnek együttműködést az ott már telepített amerikai rakétaelhárító rendszer tökéletesítéséhez, s ugyanakkor előrevetítette, hogy a közeljövőben más „barátok és szövetségesek” is számíthatnak hasonlóan udvarias amerikai kérésre. A költségvetés kiadási oldalán a Nemzeti Rakétavédelmi Terv (NMD) 2004-2009 között 53 milliárd dollárral szerepel (2003-as vásárlóerővel számolva!).

Lévén, hogy Irán három éve hatalomra került elnöke minden alkalmat megragad, hogy beszédeivel, valamint hadserege rakétakísérleteivel felborzolja Izrael és a vele szövetséges USA idegeit, s mivel Eurázsia térképeket Washingtonban is lehet kapni (igaz, túl nagy kereslet nincs irántuk), a Pentagon elemzői viszonylag gyorsan rájöttek, hogy rakétaelhárító rendszerük új elemeit célszerű lenne valahová Kelet-Európába telepíteni, ahonnan sokkal korábban észlelhető és lelőhető egy Perzsiából (vagy akár más „haramia-országból”) Nyugat felé indított rakéta.

Több száz óra tanakodás, pár ezer telefonhívás és úgy egymillió oldalnyi bizalmas elemzést követően 2007 elején megkezdődtek a formális tárgyalások a két kiszemelt állammal, Cseh- és Lengyelországgal. Lengyel barátainkat akkoriban a Kaczyński-ikrek vezették, akik nem tűntek túlságosan kiegyensúlyozott politikai partnereknek, ezért az amerikaiak érdeklődése egyre inkább Prága felé tolódott, ahol a hangsúlyosan EU-szkeptikus Václav Klausban, valamint az atlanti-párti (és Amerika-fan) Topolánek kormányfőben megtalálták, akit kerestek.

Prágában július 8-án írták alá a keretszerződést, melynek értelmében a cseh fővárostól mintegy 60 kilométerre fekvő Jince mellett felépítik az amerikai rakétafelderítő lokátor-komplexumot, ahol 250 tengerentúli katona fog őrködni azon, nehogy egy kósza ellenséges lövedék észrevétlenül behatolhasson a NATO, illetve Európa légterébe. Amennyiben ilyet észlelnek, a – tervek szerint – Lengyelországba telepített, ugyancsak amerikai ellenrakéták feladata lesz ezek megsemmisítése. A lengyelek még kéretik magukat, de ahogyan azt állítólag a híres karakterszínész mondta a reklámfilm-forgatás után: van az a pénz, amiért korpás a haja…

Maga a rendszer élesben még nem bizonyított; ismeretlen röppályájú rakéták ellen nem volt alkalmuk kipróbálni, de az idén februárban az amerikaiak sikeresen megsemmisítették a saját (meghibásodott, s éppen ezért kiszámíthatatlanná vált) NROL-21 kódú kémműholdjukat egy csatacirkálóról kilőtt RIM-161 típusú ellenrakétával. Hogy miként reagál(na) egy valóban váratlan támadásra, az a jövő zenéje.

Barack Obama nem tűnik a tárgyalt megoldás nagy rajongójának, s megígérte, hogy elnökké választása esetén visszanyesi a „bizonytalan hatékonyságú rakétavédelmi rendszer” gigantikus kiadásait. Republikánus ellenfele (nem túl meglepő módon) kiáll G. W. Bush elképzelései mellett: John McCain szolidaritásáról és támogatásáról biztosítja a Pentagon rakétás héjáit.

Oroszország persze nyugtalannak mutatja magát, noha ez nagyrészt műbalhé; diplomatái és katonai vezetői minden adandó alkalmat megragadnak arra, hogy kifejtsék: Moszkva nemzetbiztonsági kihívásnak tekinti a határai mentén elhelyezett létesítményeket. (Senki ne vonja fel szemöldökét és ne kapkodjon lázasan térképek után: az oroszok biztonságpolitikai gondolkodásában az egykori Szovjetunió hajdani szomszédai a mai napig határközelinek minősülnek.) Szerintük az iráni rakéták (jelesül a Sahab-3 típus, mint jelenlegi csúcsmodell) maximum kétezer kilométeres hatósugara fölöslegessé teszi a washingtoni intézkedéseket. Az oroszok „haditechnikai ellenlépéseket” helyeztek kilátásba, ha az amerikai tervek megvalósulnak.

Izrael is nyugtalanul fészkelődik, de – az oroszokkal ellentétben – ezek az érzelmek valósak; a perzsa rakéták gond nélkül elérhetik a zsidó államot, már ha egy csendes hajnalon a Dávid-csillagos légierő huszáros lépéssel meg nem oldja a problémát még azelőtt, hogy Irán valóban összedobna egy – Allahnak is tetsző – kísérleti nukleáris töltetet; mint láttuk, célbajuttató eszközzel már rendelkezik.

Irán pedig… nincs jobb kifejezés rá: feszegeti az amerikai-izraeli pofonosláda tetejét. A meggyőződésesen holokauszt-tagadó Ahmedinezsád elnök és teheráni kollégái hasonlatosak ahhoz az autóshoz, aki egy tízéves, középkategóriás gépkocsiban ülve a sztrádán 150-nel robog, szemben a forgalommal s abban bízik, hogy senki sem lesz hülye felvállalni a frontális ütközést, inkább kitérnek előle. Ez az autós csak azzal nem számol, hogy személygépkocsik helyett egyszer csak egy hatvan tonnás harckocsi jön vele szemben, ráadásul a karambol előtt messziről még a kerekeit és a benzintartályát is kilövik.


A cikk kibővített változata ide kattintva olvasható.



Update: 2009. szeptember 17-én Barack Obama hivatalosan is bejelentette, hogy az USA lemond a Közép-Európába telepítendő rakétaelhárító-rendszerről, és helyette egy új megközelítést alkalmaz. Ahogy az amerikai sorozatok végén olvasható: to be continued...