Kevés olyan távközlési berendezés van a világon, amelyről a hidegháború évtizedeiben annyi szó esett volna, mint a Moszkva és Washington között kiépített speciális távíró-, később telefonvonal. A szerkezet elsődleges célja a végzetes, nukleáris katasztrófát okozó félreértések valószínűségének minimálisra csökkentése volt, közvetlen és valós idejű kapcsolatfelvétel útján.

1963. június huszadikán Genfben, egy kisebb diplomáciai ceremónia keretein belül az amerikai és szovjet külügyminisztériumok szóvívői aláírnak egy szándéknyilatkozatot, amelyben a felek egyetértenek a két nagyhatalom közötti közvetlen kommunikációs vonal kiépítésének fontosságában. A köznyelvbe a „forró drót” szóösszetételként bevonult szerkezet megszületett.

A két szuperhatalom közötti azonnali távközlési kapcsolat gondolata először a szovjetekben fogalmazódott meg, amikor a koreai háború által okozott nemzetközi feszültség olyan szintre emelkedett, hogy egy atomcsapás lehetősége is benne volt a levegőben. 1954-ben az amerikai és szovjet műszaki szakértők közösen ki is dolgozzák a technikai feltételeket, de a diplomáciai hangulat elmérgesedése folytán politikusok már nem folytatták a sokat ígérő tárgyalásokat.

A szembenálló nagyhatalmak vezetői évtizedeken keresztül vagy személyesen cseréltek eszmét (ezek voltak a sokat emlegetett, szakértők által hónapokon át előkészített, az esetek többségében roppant formális csúcstalákozók), vagy közvetítőkön (nagyköveteken, minisztereken) keresztül. Az első verzió megszervezése mindig időigényes volt, a második pedig óhatatlanul magában hordozta az első számú vezetők akaratának (szándékos vagy gondatlan) torzítását, a visszacsatolás nehézkességéről nem is beszélve. Valódi (az atomkorszakra jellemző) krízishelyzetben, amikor nemhogy órák, de percek is számíthatnak, egyik módszer sem tűnt biztonságosnak.
 

A kubai rakétaválság néven elhíresült eseménysorozatnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy mindkét fővárosban ismét elgondolkozzanak a nyolc éve pihentetett lehetőségen. 1962 őszén a Kennedy-adminisztrációnak nyolc órára volt szüksége Hruscsov háromezer szavas, Washingtonnak szóló levelének desifrírozásához és tovább négyre egy megfelelő válasz küldéséhez; ez a tizenkét óra majdnem végzetesnek bizonyult: a biztonságpolitikai közhely szerint a világ sem addig, sem azóta nem állt olyan közel egy totális nukleáris háború kirobbanásához.

Ez volt az a pillanat, amikor úgy a Kremlben, mint pedig a Fehér Házban rájöttek, hogy ha a világpolitika két nagy játékosa nem épít be egy biztonsági szelepet az egymás között zajló kommunikációs forgatókönyvekbe, a másik fél egy rosszul értelmezett, tévesen dekódolt lépése (vagy egy valótlan hírszerzési értesülés) végzetes következményekkel (vö. atomcsapás) járhat. A kockázatot mindketten vállalhatatlannak minősítették – az egész, felelősen gondolkodó emberiség nagy megkönnyebbülésére.

A forró drót eleinte egy egyszer használatos kódon alapuló duplex (tehát egyidejű, kétirányú kommunikációt is lehetővé tevő) távíró-rendszer volt, melynek két végpontját Moszkvába, illetve Washingtonba telepítették. A rejtjelzett információ a Moszkva – Helsinki – Stockholm – Koppenhága – London – Washington útvonalon, kábeleken cikázott oda-vissza, de a biztonság kedvéért egy tartalék rádiókapcsolatot is felfektettek Afrikán (a marokkói Tangeren) keresztül; ez utóbbit végül soha nem használták.

Az új rendszert élesben 1967-ben, a hatnapos közel-keleti háború során próbálták ki, amikor Brezsnyev azért veszi fel soron kívül a kapcsolatot Johnson elnökkel, hogy az izraeli partok mentén egymáshoz aggasztóan közel került szovjet hadihajók és az amerikai Hatodik Flotta közötti minden feszültséget megelőzzenek, s a már meglévőket tisztázzák. A forró drót beváltotta a hozzá fűzött reményeket; a két oldal haditengerészei farkasszemet néztek ugyan egymással, de – a világos parancsoknak köszönhetően – egyik oldal sem produkált egyetlen félreérthető gesztust sem. Ahogy mondani szokás: már megérte.

A hetvenes évek korszerűsítései után az Afrikát érintő rádiókapcsolatot megszüntették, s ezzel párhuzamosan a műholdak vették át a főszerepet: amerikai részről az Intelsat-szisztéma, szovjet oldalról a Molnija-rendszer (később a Horizont osztályú geostacionárius távközlési műhold-család) biztosította a kommunikáció átjátszását, kikerülve így a közvetítő országok fizikai területét. Ettől a korszaktól kezdve, a kétoldalú információáramlás keretein belül már valós idejű hang-, mozgókép- és szélessávú adattovábbítási csatornák is az orosz, illetve az amerikai politikai felső vezetés rendelkezésére állnak.

Noha a kétpólusú biztonsági világrendszer megszűnt, s az atomháború veszélye (legalábbis a nukeláris csapás lehetőségével hivatalosan és deklaráltan rendelkező államok részéről) a minimálisra csökkent, a forró drót továbbra is jó szolgálatot tesz, politikusoknak és katonáknak egyaránt. Legutóbb az iraki és az afganisztáni háborúk kapcsán használták ki a felek a rendszer teljes kapacitását, s a világ fajsúlyosabb konfliktusait figyelembe véve biztosak lehetünk abban, hogy a Vörös Telefonnak is nevezett kommunikációs csatornára a jövőben is szükség lesz.