A hivatalos és teljes nevén Az Iszlám Forradalom Őrzőinek Testülete (perzsa nyelven Sepah-e Pasdaran-e Enghelāb-e Islami, röviden: a Forradalmi Gárda, még rövidebben: a Pasdaran) kereken harminc évvel ezelőtt jött létre, Khomeini ajatollah hazatérését követően, 1979 májusában. Megalakítása az iszlám köztársaság új, vallási elitjének ötlete volt, akik gyanakvással figyelték a sahtól örökölt hagyományos fegyveres erők minden lépését.

Létrehozói a Forradalmi Gárdát már a kezdetektől fogva a hadsereg valódi alternatívájának szánták, azzal a különbséggel, hogy a Pasdaran soraiba csak ideológiailag (értsd: vallásilag) csúcsra járatott, a siíta dogmákat feltétel nélkül elfogadó, a mullahok (vagyis a papság) iránymutatásait vakon követő férfiak belépését engedélyezték, akik habozás nélkül teljesítik az egyházi utasításokat.

Valódi katonapolitikai tényezővé az 1980 és 1988 között lezajlott iraki-iráni háborúban, illetve ezt követően nőtte ki magát. A Szaddám csapataival vívott véres ütközetekben tűntek fel először azok a (gyakran tizenévesekből álló) gárda-alakulatok, amelyek lendülete és önfeláldozó viselkedése a későbbi közel-keleti öngyilkos merénylők túlfanatizáltságát idézi – talán nem teljesen véletlenül. Ilyen körülmények között az sem csak a sors szeszélyének tulajdonítható, hogy az Iránt Irakkal szembeállító háborúban a Forradalmi Gárda veszteségei közel kétszeresen meghaladták a reguláris perzsa hadseregét. És azt se írjuk kizárólag a véletlen számlájára, hogy a Hezbollah és a Pasdaran szimbólumrendszere elég közelinek tűnik.

Az azóta eltelt húsz évben a Pasdaran valódi, minden igényt kielégítő hadsereggé nőtte ki magát: a szárazföldi erőkön kívül saját légiereje és haditengerészete is van, egységei között olyan elit-alakulatok találhatók, mint egy ejtőernyős dandár, több tengerészgyalogos ezred, vagy a határon túli bevetések specialistái, a Jeruzsálem arab nevét viselő titokzatos magasabbegység, az Al-Kudsz emberei. Ez utóbbiak munkaköri leírásában nem csak a konkrét fegyveres harc, hanem a külföldi szimpatizánsok kiképzése is szerepel: Boszniában és Libanonban mintegy évtizede, újabban pedig (legalábbis egyes hírek szerint) Afganisztánban és Irakban is szorgoskodnak.

A Pasdaran valódi befolyását azonban annak köszönheti, hogy nem csak fegyveres erő, hanem rendvédelmi szerv és hírszerző szolgálat is egyben: bizonyos egységei nyomozati jogkörrel rendelkeznek, őt látják el a határőrizeti feladatokat, s több jel utal arra, hogy belső hírszerző hálózata lekörözi a hivatalos perzsa titkosszolgálat, a SAVAMA rezidentúráját is. És ha mindez még nem lenne elég: a Forradalmi Gárda kizárólagos illetékességgel őrzi és felügyeli valamennyi iráni nukleáris létesítményt, katonait és polgárit egyaránt.

A becslések szerint mintegy 150-180 ezer aktív főből álló, a hadseregnél jobban felszerelt  Pasdaran hátországában (úgy is mondhatnánk: alárendeltségében) ott található a Baszidzs-nak nevezett tartalékos haderő, amely mozgósítás esetén egymillió embert tud fegyverbe szólítani 48 órán belül, s több, mint hatmilliót további három nap elteltével.

Visszatérve az aktuális iráni események sodrásához: hogy mi fog történni az elkövetkezendő napokban-hetekben, felelősséggel megjósolni nem lehet. Azt viszont nem árt tudni, hogy a jelenlegi (s a hírek szerint visszaélésekkel és csalásokkal újraválasztott) elnök, Mahmúd Ahmadinezsád huszonöt évvel ezelőtt egyike volt azon fanatikus ifjú gárdistáknak, akik a hit (és hazájuk) védelmében, egy szál gépkarabéllyal vagy két kézigránáttal a kezükben szálltak szembe Szaddám Huszein páncélosaival és mérges gázaival.