A közvetlen szomszédságunkban a múlt század kilencvenes éveiben lezajlott délszláv háborúk számos kisebb-nagyobb aspektusa alkalmas arra, hogy a katonai akadémiákon és a jogi fakultások hadijoggal foglalkozó tanszékein konkrét példaként szerepeljen a „mit nem szabad tenni fegyveres konfliktus esetén” tematikájú szemináriumokon. Egy kelet-boszniai kisváros nevével fémjelzett 1995-ös eseménysorozat felidézése azonban messze túlmutat a pedagógiai megfontolásokon: Szrebrenicában akkor olyasmi történt, ami Európában a második világháború óta példa nélkül áll.

Miután 1991 nyarán a szlovén és horvát elszakadással a titói jugoszláv állam (tizenegy évnyi agónia után) a gyors és erőszakos széthullás útjára lépett, a két katolikus délszláv nemzet példáját a muzulmán bosnyákok is követték: 1991 októberében kinyilvánították függetlenségi szándékukat, amit fél év múlva az Európai Unió és az Egyesült Államok is elismert.

Az idill és az államépítés azonban el sem kezdődhetett, mert Bosznia-Hercegovina etnikai és vallási sokszínűsége (s a felszínre törő, a Balkánon korántsem ismeretlen, vélt és valós évszázados sérelmeken alapuló nemzetiségi gyűlölet) ezt az első percetől lehetetlenné tette: a bosnyák-horvát-szerb háromszög csúcsai között a nemzetiségi feszültség minden irányban olyan intenzitást öltött, amihez fogható addig (földrészünkön legalábbis) gyakorlatilag ismeretlen volt. Szent István intelme a sokszínű állam előnyeiről Boszniában érvényét vesztette.

A legkomolyabb szembenállás a bosnyákok és a szerbek között alakult ki; ez utóbbiak az általuk többségiként lakott területekkel együtt az akkor még létező Jugoszláviához szerettek volna csatlakozni, a muzulmánok ellenkezése dacára. Vallási alapú etnikai tisztogatás kezdődött, azon alapszabály értelmében, mely szerint cuius regio, eius religio (akié a terület, az határozhatja meg annak vallását). A szerbeket szemmel láthatóan nem zavarta, hogy ez a mondás a reformáció idejéből származik, s mint ilyet, közel ötszáz éves por és hamu borítja (hogy az alvadt vérről ne is beszéljünk).

Az egyre véresebb leszámolások láttán az ENSZ 1995 elején „demilitarizált biztonsági zónának” nyilvánította a szerb többségű területek közepén fekvő Szrebrenicát és vonzáskörzetét, tekintettel az ottani, mintegy 40 ezer fős muzulmán lakosság nyilvánvaló kiszolgáltatottságára. A nemzetközi szervezet egy megerősített zászlóaljnyi (körülbelül 450 fős) holland kéksisakost vezényelt a város melletti Potočariba, azzal a feladattal, hogy minden atrocitást akadályozzanak meg.

1995 július hetedikén a Ratko Mladić tábornok által vezetett boszniai szerb csapatok (és a szerb anyaországból érkezett, Skorpióknak nevezett paramilitáris alakulatok) ostrom alá veszik a várost; a tarthatatlan helyzet láttán a holland békefenntartók hasztalan kérnek nemzetközi légitámogatást, a katonák feje fölött a nagypolitika gurui másként döntenek: a döntő túlerőben lévő szerb egységek egyetlen lövés nélkül, gyakorlatilag sétagaloppban de facto foglyul ejtik a hollandokat.

És – ahogy mondani szokás – innen kezdve kiskorúak csak felnőttek felügyelete mellett olvassák tovább a történések fekete krónikáját.

Július 11-én a könnyű „győzelemtől” megittasult, ugyanakkor vérre és bosszúra szomjazó szerb katonák (megtorlandó a bosnyák fegyveresek által a szerb polgári lakosság ellen amúgy bizonyíthatóan elkövetett kegyetlenségeket, amelyek között a lefejezés és a végtaglevágások az enyhébbek közé tartoztak), tehát a szerb katonák módszeresen elkezdik kivégezni az összeterelt bosnyákokat: sortüzek, tarkónlövések, lángszórók és kézigránátok, továbbá harci gázok bevetésére is sor került. Az emberi kreativitás el- és kimondhatatlanul beteges vadhajtásai olyan jeleneteket produkáltak, amelyek láttán (eltorzult arccal) Hasfelmetsző Jack is elfordult volna.

Egy rövid hét leforgása alatt Szrebrenicában és környékén (a tehetetlenség miatti dühtől egyre frusztráltabb hollandok szeme előtt) mintegy nyolcezer (más források szerint 11 ezer) bosnyákot gyilkolnak meg, akiket aztán jelöletlen tömegsírokba temetnek. Az áldozatok 85-90 százaléka felnőtt férfi volt ugyan, de a szórásba (szándékosan vagy nemtörődömségből, ki tudja már?) belekerül pár száz nő, gyermek és idős ember is. Közülük (nemzetközi szakértők által végzett DNS-vizsgálatok segítségével) körülbelül hatezret már sikerült be is azonosítani.

Az események következtében kitörő nemzetközi felháborodás egyik következménye a holland kormány testületi lemondása volt; a liberális németalföldi polgárok ugyanis nem tudták megemészteni, hogy békefenntartásra vezényelt katonáik tétlenül nézték végig több ezer fegyvertelen civil legyilkolását – a közvélemény Hollandiában sem szeret elmélyedni a stratégiai okok és összefüggések szövevényében, a híradókban bemutatott felkoncolt testek látványa viszont kifejezetten irritálja.
A holland kéksisakosok tekintélyének nem használt az a nyilvánosságra került fényképfelvétel sem, amelyen parancsnokuk (Karremans alezredes) éppen koccint a szerb főparancsnokkal...

A szrebrenicai események miatt a boszniai szerbek akkori politikai vezetője, a 2008. július 18-án Belgrádban elfogott és azóta Hágában fogva tartott Radovan Karadžić (akiről itt olvashattok részletesebben), továbbá (távollétében) a 14 éve ismeretlen helyen bujkáló Mladić tábornok ellen népirtás, emberiesség elleni bűntettek, valamint a hadviselésre vonatkozó nemzetközi egyezmények megsértése miatt emelt vádat a különleges nemzetközi bíróság. Az Európai Parlament július 11-ét a Szrebrenicai Mészárlás Európai Emléknapjává nyilvánította.



A szrebrenicai vérengzésről itt olvashattok egy érdekes vitaposztot, ahol a véleményetekre is kíváncsiak vagyunk.