2008. augusztus nyolcadikán, helyi idő szerint nyolc óra nyolc perckor a pekingi Nemzeti Stadionban hivatalosan megnyitották a XXIX. Nyári Olimpiai Játékokat. A világ 17 nap felhőtlen szórakozásra és új rekordokra éhezett, sokan azonban nem tudtak megfeledkezni a 36 évvel korábban történtekről.

1972. szeptember 5-én kicsivel hajnali négy óra után a Fekete Szeptember palesztin terrorszervezet nyolc fős kommandója átugorja a müncheni olimpiai falu alig 180 centis kerítését, egy nevetségesen egyszerű pótkulcs segítségével háborítatlanul behatol a Conollystrasse 31. szám alatti apartmanházba, ahol túszul ejt tizenegy izraeli sportolót; két (határozottabban ellenálló) túszt már a helyszínen agyonlőnek.

A hatóságokat azok a sportolók értesítik, akiknek az utolsó pillanatokban sikerült elmenekülniük; a bajor rendőrség körülzárja a helyszínt, de – enyhén szólva – nincs a helyzet magaslatán. Német fegyveres testületről sok rosszat leírtak már az elmúlt nyolcvan évben (sokszor teljesen indokoltan), de azt, hogy tehetetlen, rosszul megszervezett, kaotikus  teszetoszaság jellemezte volna őket, szinte soha. Nos, ezt akkor is rögzíteni kell, ha azóta a felelősök egy része halott, másik része pedig legszívesebben kitöröltetné annak a 20 sötét órának a történéseit nemcsak a saját, hanem az egész emberiség emlékezetéből.

Reggel fél hatkor a palesztinok írásban közlik feltételeiket: összesen 241 elv- és harcostársuk azonnali szabadonbocsátását követelik, akiket izraeli és német börtönökben tartanak fogva; közöttük van a RAF-os Ulrike Meinhof és Andreas Baader is, akik alig pár hónapja ülnek a stuttgarti Stammheim Fegyházban. Bonn (azaz Willy Brandt) közvetlenül és soron kívül Tel-Avivhoz (vagyis Golda Meirhez) fordul, ahonnnan hat percen belül (!) megérkezik a válasz, melynek két része van, egy nagyon rövid és egy simán rövid: 

1.) Izrael NEM tárgyal terroristákkal; 

2.) A zsidó állam – német beleegyezéssel – haladéktalanul Münchenbe küldi „a hasonló problémák legrövidebb időn belüli megoldására specializálódott szakembereit”. Csak egy bólintás kell, s a „szakemberek kis csoportja” kilenc órára a bajor fővárosban lehet. 

Brandt az órájára néz: reggel hat óra. Röviden konzultál szövetségi belügyminiszterével, Hans-Dietrich Genscherrel, aki határozottan megrázza fejét, kidülleszti mellkasát és azt mondja: a kiválóan felkészült német rendőrség egyedül is képes megoldani a túszhelyzetet. Ez a kiválóan felkészült német rendőrség mellesleg órákon keresztül győzködi a palesztinokat, hogy nevezzék meg azt az összeget, amennyiért cserébe elengedik a túszokat, és a racionális gondolkodású germánok egyszerűen nem értik, hogy erre az arabok miért nem hajlandóak. 

Időközben (a helyszíni hatóságok egyetlen hatékony és eredményes tagjaként) a túsztárgyaló pszichológus kétszer is rá tudja beszélni a terroristákat, hogy módosítsanak az általuk megszabott határidőn: az eredeti 09.00 óra helyett először 12.00-re, majd 17.00-re tolják a teljesítés időpontját. Időközben a palesztinok a helyszíni közvetítést adó tévében pontosan látják, hogy a környék háztetőin mesterlövészek bukkannak fel; ultimátumukra a legjobban a müncheni rendőrfőnök lepődik meg és nem érti, hogy ki az áruló a rendőrök között…

A német rendőrség végül beleegyezik, hogy a terroristák (akikről azt hitték, hogy csak öten vannak) a kilenc, még életben levő tússzal, két helikopterrel és a német pilótákkal az egyik közeli katonai repülőtérre távozzon, ahol – úgymond – az a repülőgép várja őket, amellyel egy meg nem nevezett arab országba repülhetnek.

A helikopterek 22.30 körül megérkeznek a fürstenfeldbrucki reptérre, ahol (ha egyáltalán még lehet) a ballépések sokasodnak, a katasztrófa mélyül: a szinte találomra kiválasztott, és a tetőre felküldött öt rendőr (akik mesterlövész-puskát kaptak ugyan, de komolyabb kiképzést nem) tűzparancsot kap, noha közöttük rádiókapcsolat nem volt, éjjellátó készülékkel, védősisakkal és speciális lövedékálló mellénnyel sem rendelkeztek.

Az összevissza lövöldözés (a helyszínen megfigyelői státusszal rendelkező Moszad-főnök, Cvi Zamir elképedt pillantásaitól kísérve) közel egy órán át (!)  tart; a késve (28 kilométerről!) érkező, páncélozott járművekből álló erősítés például forgalmi dugóba keveredik, s a gépkocsivezetők nem vállalják, hogy egy közlekedésrendészeti korlátot áttörve rövidítsenek az útvonalon… Hja kérem, a normakövetés nagyon fontos egy német rendőr életében.

Amikor a terroristák látják, hogy nincs esélyük, kézigránátot dobnak a még mindig a helikopterekben ülő túszok közé, majd Kalasnyikov-lövésekkel vetnek véget a kilenc izraeli sportoló (és egy német rendőr) életének. A lassan túlerőbe kerülő rendőrség végül öt palesztint agyonlő, hármat elfognak; a három foglyul ejtett terroristát később a nyugatnémet hatóságok elengedték, egy Lufthansa-gép eltérítését követő alku eredményeként, de közülük már csak egy él, természetesen mély illegalitásban. A másik kettőt – vélelmezhetően – a Moszad és a hadsereg közös egysége, egy sayeret kutatta fel és a titkosszolgálat kommandója, a kidon végezte ki a mészárlást követő hajtóvadászat során, további nyolc olyan terroristával együtt, akiknek közük volt a merénylethez.

„A játékoknak folytatódniuk kell! Nem engedhetjük meg, hogy egy maroknyi terrorista megsemmisítse a nemzetközi együttműködés és jó szándék eme alapkövét.” – jelentette ki másnap Avery Brundage, a NOB elnöke. És a játékok folytatódtak.

A cikk kibővített változata ide kattintva olvasható.